Amikor az utcahosszal vezető republikánus elnökjelölt-aspiráns Donald Trump a hét elején tartott sajtóértekezletén – a tőle megszokott arroganciával – legorombította Jorge Ramost, az Egyesült Államok legismertebb latin-amerikai származású televíziós műsorvezetőjét, nemcsak a politikus–újságíró viszonyban nyílt új fejezet, hanem a Másik (az idegen, a meg nem tűrt, a népszerűen gyűlölhető kívülálló) nyilvános kezelésében is.
Az idegengyűlölet természetesen nem amerikai szabadalom, sőt az Egyesült Államok politikai színterén – egyes európai társadalmakkal ellentétben – egészen Trump fellépéséig elfogadhatatlan megnyilvánulásnak számított az állami vezetők, a posztjukra pályázó jelöltek, valamint a komoly média részéről.
A Trump–Ramos epizódot lehetetlen átmesélni, de néhány mozzanat részletezésre érdemes, mert a közélet sok résztvevője tanulhatna belőle. Az első: miután Trump többször is lehurrogta a latino újságírót, azt is beleszőve, hogy „menj vissza a Univisionbe!” (a spanyol nyelvű amerikai tévéhálózatba, ahol Ramos dolgozik, és amelytől Trump félmilliárd dolláros kártérítést követel, amiért az lemondta Trump szépségversenyének közvetítését), a jelölt háta mögül előlépett egy testőr és fizikailag kituszkolta Ramost a teremből. A második: a folyosón tovább folytatódott a vegzálás, ugyanis Trump egyik embere rákiabált az „idegenre”, hogy „Takarodj az én hazámból!” Erre jött az igazi csattanó, a spanyol akcentussal beszélő Ramos hidegvérű válaszával: „Bocsánat, amerikai állampolgár vagyok”. A legtanulságosabb mozzanat pedig az volt, amikor – Ramos kituszkoltatása után – Trump a következő kérdezőt szólította. A soron lévő riporter ugyanis bátran rákérdezett a jelöltre, hogy vajon jól kezelte-e az ügyet, hiszen az ország egyik legtekintélyesebb politikai műsorvezetőjéről van szó. Trump belátta, hogy nagyot hibázott, és azt mondta, szívesen látja Ramost újra a teremben – ami be is következett, és újra hosszas szóváltás alakult ki kettejük között – természetesen semmiben sem értettek egyet, sőt Trump újabb poénokat aratott.
A legutolsó és – kisebbségi társadalmakra nézve talán legfontosabb – mozzanat pedig az, hogy Ramosnak – mondhatjuk: sajnos – nem volt teljesen igaza, sőt az amerikai sajtó nagyobbik része fel is rótta neki ezt. Az újságíró nem várta meg, hogy a sajtóértekezletet tartó jelölt – a szokásoknak megfelelően – őt szólítsa, hanem amikor belátta, nincs esélye kérdésfeltevésre, egy pillanatnyi szünetben elkezdett beszélni. Ez adott alapot Trumpnak ahhoz, hogy aránytalanul arrogánsan lehurrogja. Csakhogy amikor a második „párbeszédükre” sor került, Ramos akkor sem valódi kérdéseket tett fel, hanem sorozatban rótta fel Trumpnak azokat a – valódi – pofátlanságokat, amelyekkel a jelölt az elmúlt hónapok során a mexikói bevándorlókat illette. Márpedig sem a soronkívüli megszólalás, sem a politikusoknak tartott lelkibeszéd nem szokás errefelé sajtóértekezleten. Minden ügyet fel lehet róni a politikusoknak, de azt ügyes kérdésbe kell foglalni ahhoz, hogy beleférjen az etikett normáiba. Ez Ramosnak nem sikerült. Vagy azért, mert nem angol az anyanyelve, vagy mert annyira felháborítja Trump idegengyűlölete. Esetleg egyszerűen csak azért, mert küldetésének tekinti, hogy a latino kisebbség – saját közönsége – szószólója legyen, ha már arra egyetlen politikus sem vállalkozik, még a kubai bevándorlók gyermekeként magát jelöltető Marco Rubio sem.
Mindenesetre érdemes elgondolkodni azon, hogy a kisebbségi újságíró viselkedhet-e másként, mint a többségi: elvárható, megkövetelhető, elfogadható-e, hogy „ne csak spanyol nyelvű, hanem latino szellemű sajtót” készítsen!?
Mint ahogy azon is, hová vezethet, ha az amerikai politikai színtéren is elharapózik a kisebbségek nyilvános gyűlölete. Az elmúlt egy év fehér rendőr–fekete áldozat típusú értelmetlen gyilkosságai után a héten új fajta emberölésnek lehetett – élőben – tanúja a CBS tévéhálózat lokális közönsége. Egy fehér újságírónő fehér operatőr kollégájával együtt élő terepi műsorban beszélgetett egy szintén fehérbőrű alannyal, amikor a helyszínre lépett egy feketebőrű merénylő és mindhármukra rálőtt. A két sajtós a helyszínen meghalt, az alany „csak” súlyos sebeket kapott. Amikor az operatőr elejtette a kamerát, az világosan megmutatta a fegyvert tartó gyilkost, akit hamarosan azonosítottak, de elfogása előtt öngyilkos lett. Mint kiderült, ugyanannak a stúdiónak egy korábban összeférhetetlenség miatt kirúgott alkalmazottja a gyilkos, aki folyton arra panaszkodott, hogy színesbőrű mivolta miatt hátráltatják. Ezt a tragikus epizódot az amerikai jobboldal máris „fordított gyűlöletkampánynak”, sőt „fekete bosszúállásnak”nevezi.
Ez a példa is mutatja, mennyire nem szabad játszadozni a Másik, az idegen, a meg nem tűrt ember gyűlöletével.
Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága éppen a héten adott ki egy közleményt, amelyben felhívja a figyelmet a „menekült” és a „migráns” fogalmak összekeverésére. A világszervezet szakemberei persze nem vádolhatnak senkit szándékos zavarkeltéssel, ám a közel-keleti menekültáradat politikailag el nem kötelezett elemzői jól látják, hogy – legalábbis magyarul – egyértelmű hatalmi iránymutatásra alakult ki az a szokás, hogy csakis és mindenhol „migránsokról” beszél az állam és sajtója, holott egyértelműen a menekültek vannak óriási többségben. A szándékos fogalomzavartól és hisztériakeltéstől már csak egy lépésre van a gyűlölettel való visszaélés. Az pedig sehol sem vezet jóra, Európában éppúgy nem, mint Amerikában.
