Munkatársunk jegyzete
Washington, szept. 25.
Történelmi léptékű válságok és globális átrendeződések idejét éljük – már csak ezért is érdemes odafigyelni, ha a világ legfontosabb vezetői mégis találkozni és tárgyalni akarnak egymással. Az ENSZ fennállásának hetvenedik évfordulójára természetesen New Yorkba sereglenek az állam- és kormányfők, de a „partvonalakon” még fontosabb megbeszélések zajlanak.
Így kerülhetett sor arra, hogy hat nap alatt Barack Obama amerikai elnök a világ másik három legfontosabb vezetőjével találkozzon. Szerdán a pápát fogadta. Csütörtökön este magánvacsorán beszélgetett Hszi Csin-ping kínai elnökkel, hogy pénteken hivatalos tárgyalásokkal folytassák, majd ritka „állami díszvacsorával” fejezzék be a találkozót. Hétfőn pedig – noha korántsem akkora csinnadratta mellett – New Yorkban Vlagyimir Putyinnal egyeztet a szíriai válság ügyében. Az első két vendég érkezését hosszú előkészületek előzték meg – a harmadikra viszont csak többször megismételt moszkvai kérés nyomán kerül sor. Még az is előfordulhat, hogy a nagy hangon bejelentett szíriai jelenlétnövelésre éppen azért szánták el magukat az oroszok, hogy rávegyék Washingtont a találkozásra, miután a tavalyi durva ukrajnai beavatkozás, sőt az ország egyik területének elcsatolása miatt az USA újra ellenséggé nyilvánította Oroszországot.
A hatalmi „piramispolitika” világi alapjának négy csúcspontját az Egyesült Államok, Kína, Oroszország és az Európai Unió foglalja el – vagy az utóbbi esetében csak foglalhatná, ha széthúzás helyett képes lenne gazdasági kapacitásához méltó politikai fellépésre. Az elmúlt negyed évszázadban ugyanakkor, elsősorban a kapitalista globalizáció hatására, az identitáspolitika újjászületésének, a „spirituális birodalmak” reneszánszának is tanúi vagyunk. Mivel a mindennapok növekvő gondjaival küszködő ember nehezen tud közvetlenül egy világméretű társadalommal azonosulni, az ebből fakadó szorongását kiaknázó dörzsölt politikusok – legyenek bár keresztények, zsidók vagy muzulmánok – ügyesen be tudják zárni „saját” népüket szűk, de jól ismert és ezért könnyebben elfogadott „saját” kalitkájukba. A globális aktivizmusra hajló katolikus főpapot éppen ezért kiáltotta ki „hamis prófétának” az amerikai szélsőjobboldal (a Fox hírtévén), és ezért váltak irányában elutasítóvá olyan európai vezérek is, akik pedig amúgy a „keresztény politikára” esküdöznek. Piramisunk spirituális felső csúcsára így okkal helyezhetjük Ferenc pápát, még ha az emberiség alig 15 százaléka tartozik is formálisan az egyházához. Mint a héten is megmutatkozott, a világra egyre nyíltabbá váló Vatikán fejének saját nyájától sokkal szélesebb körben van valamilyen lelki-szellemi befolyása.
Első mandátumától kezdve Obama Kínával is megkísérelte ugyanazt a türelmes, partneri viszonyt kereső politikát folytatni, mint Oroszországgal. Mindkét rezsimben történtek azonban olyan változások, amelyek ezt ellehetetlenítették. A nyíltabb világnézetnek jobban kitett Oroszországban Vlagyimir Putyint megrettentették a demokratikus nyitást követelő megmozdulások, ezért lecsapott ellenzékére, és az orosz birodalom „helyreállítását” célzó ígéretével, sőt az orosz központú „Eurázsia” létrehozásának mákonyos álmával sikerült megvezetnie népét. Az erőpolitika demonstrálásával pedig logikus konfliktusba keveredett a Nyugattal, ez áthúzta az Obama–Clinton-féle „újraindítást”. Ezt „orvoslandó” folyik most a szíriai szerepvállalás és az Obamával esedékes konzultáció.
Kína sokkal bonyolultabb ügy. A „kapitalista kommunizmus” légtornájával fellendülő megaállam csúcsain olyan változások történtek, amelyek megnehezítik a kapcsolatokat. Hszi Csin-ping tízéves uralmának első harmadában egyszemélyi hatalmat épített ki, szakítva a kollektív vezetés hagyományaival, de azzal is, hogy a közvetlen tanácsadók szabadon kommunikálhatnak amerikai kollégáikkal – amire pedig még Mao Zedong idején is volt példa.
A nyugati tőkével, tudással, technológiával és telhetetlenséggel felturbózott kínai gazdaság még korántsem tart ott, hogy a világ vezető hatalmává váljon, ám növekvő nehézségei bőven kihatnak a globális folyamatokra. Ezt láttuk az augusztusi tőzsdecsuszamlás során, de a mélyben már legalább egy éve tart a több száz milliárdos tőkekiáramlás a kínai pénzpiacról. A kínai milliárdosok ugyanúgy mentik a pénzüket offshore cégekbe, sőt a Nyugatra, mint korábban az oroszok, még korábban pedig az arab petroltőkések tették. De utánozni próbálják őket a kínai kisberuházók is, akiknek egyébként csak szigorú feltételek mellett szabad pénzt küldeniük külföldre – ami a korrupció melegágya.
Kína mindaddig nem számíthat világvezető szerepre, ameddig bezárkózó politikát folytat, és a nemzetközi csatornákat szigorú pártellenőrzés alatt tartja nemcsak gazdasági-politikai téren, hanem átfogó internetcenzúrával, az ellenzék bebörtönzésével és a vallásszabadság durva korlátozásával. A nagy világcégek egyre inkább meggondolják, megéri-e éppen mindent Kínában gyártatni, mivel ez szellemi tőkéjük átruházását is jelenti. Még olyan megfontolások is növekvő szerepet játszanak, hogy a világ legmérgezettebb levegőjű országába egyre kevesebb nyugati menedzser hajlandó családostul átköltözni.
Ezért van az, hogy Hszi Csin-ping ráállt a kibocsátáskereskedelem elfogadására, a Seattle-ben megtartott „technológiai csúcson” megígérte, hogy Amerikával együtt harcol majd a szellemi tulajdon védelméért és a kiberbűnözők ellen. Volt washingtoni nagykövetén keresztül pedig azt üzente Obamának, hogy Kína „nem vonja kétségbe az Egyesült Államok globális elsőségét”.
A piramisnak a spirituális csúcsa mutat ugyan az ég felé, ám az alapjait a világi meggondolások vetik meg. Európa sajnos még mindig képtelen negyedik pillérként olyan vezetőt kiállítani, aki a másik három amerikai vendéggel egyenrangúan tudna részt venni ebben az új építkezésben, amely éppen a sokak által vészjóslott új, globális pusztítás megakadályozását célozza.
