MUNKATÁRSUNK JEGYZETE
Washington, okt. 16.
Senki nem mondta, hogy a demokrácia gondűző, elegáns társasjáték. Azt sem, hogy ebben a „törvényes összevisszaságban” mindig a nemesebb vagy a hatalmasabb oldal kerekedik felül. Csak azt, hogy (szinte) senkit nem lehet kizárni belőle. Amint az amerikai példán látjuk, még egy olyan szereplőt sem lehet eltávolítani, aki könnyedén „kommunista múlttal” vádolható. (Ennyit legalább tanulhatnánk az amcsiktól!)
A jövő évi elnökválasztás előharcai közepette igazi felfordulásnak vagyunk tanúi: különböző módokon ugyan, de mindkét nagy párt táborában. Ráadásul mindkét bázis felháborodását ugyanazok a jelenségek okozzák, csak másként közelítik meg őket – és leginkább senki sem nyúl le igazán a gyökerekig. Az sem mellékes – sőt, talán még fontosabb –, hogy a kongresszusi többséggel bíró jobboldal törvényhozási berkeiben teljes a káosz, és úgy tűnik, rövid távon senki nem lesz képes konstruktív mutatványra szelídíteni a tíz százaléknyi szélsőséget.
Az amerikai elnök – a kongresszusi harcok következtében szinte teljesen magára maradva, sőt saját pártjának utódlási erőfeszítései miatt még jobban elmagányosodva – politikai hagyatékát építené, de ebben az igyekezetében is megkötik a kezét nemcsak a belpolitikai konfliktusok, hanem a távoli viszályok és háborúk is.
Kezdjük a Republikánus Párttal, mert az, vagy legalábbis annak „mérsékelt” magja, van a legnagyobb bajban. Minden hóbortossága, nagyképűsége, nagyszájúsága és politikai tapasztalathiánya ellenére Donald Trump – és a homlokegyenest ellenkező habitusú dr. Ben Carson is – tovább növelte előnyét a kilépések ellenére is népes mezőnyben. A második tévévitában mutatott gyenge szereplése ellenére Trump a republikánus szavazatok több mint egyharmadát „birtokolja”, és senki nem lát egyenes utat a megállítására. Legkevésbé a legnagyobb kampánykincstárral bíró Jeb Bush: a kettejük közötti ellentét alapján az a vélemény alakult ki, hogy az amerikai politikában ma már nem a pénz számít, hiszen az ingatlanmilliárdos szájhős egyetlen dollárt sem költ tévéreklámra, miközben Jeb az elköltött milliók ellenére egyre lejjebb süllyed a népszerűségi ranglistán. Trump és Carson fölénye akkora, hogy ultimátumot intézhetnek a következő tévévita szervezőinek: vagy olyan lesz a forgatókönyv, amilyet ők akarnak (a lényeg, hogy ne lehessen őket konkrét megoldásokról faggatni, hiszen ahhoz nem értenek), vagy bojkottálják a show-t – amit egyetlen tévé sem engedhet meg magának, hiszen manapság ezek a legnézettebb műsorok.
A pártvezetőségnek fogalma sincs, hogyan tudná „biztonságosabb” kezekbe söpreni a szavazatokat – noha pontosan látja, hogy Trumppal fauszti szövetséget lehet csak kötni. A Republikánus Párt másik óriási fejfájását a képviselőházi felfordulás okozza, ahol képtelenek új elnököt választani, mert a legalkalmasabbakat – még a korábbi üdvöskéket is, mint amilyen Paul Ryan költségvetési „zseni” volt – sorra kigolyózza a szélsőjobb.
A jobboldalnak több évtizedes gondjai vannak a képviselőház vezetésével. Előző elnökeik botrányok közepette távoztak. Először Newt Gingrich ikszedik házassága és félig illegális könyvbevételei miatt, majd legutóbb Dennis Hastert kisvárosi birkózóedzőből előléptetett (leghosszabb mandátumú) házelnök, aki éppen a héten adta be a derekát: bűnösnek fogja vallani magát egy középiskolás fiúval folytatott régi „kapcsolat” elkendőzésére kifizetett milliók ügyében. Nem csoda, hogy egyetlen komoly jobboldali politikus sem ugrál a tisztségért.
A demokraták első tévévitája Hillary Clinton győzelmét hozta: a volt külügyminiszter nem tehetséges kampányszónok ugyan, de kiváló vitapartner. A „lekommunistázható” nagy rivális, Bernie Sanders is kiválóan szerepelt, és kivívta azt a jogot, hogy 13 millió néző előtt kimondhassa: „nem kapitalista” – és talpon maradhasson. Demokratáéknál is folyik azonban belső lázongás: az országos bizottság elnöke, Debbie Wasserman Schultz floridai képviselőnő önkényesen irányítja a baloldal tévévita-stratégiáját. Hillary 2008-as kampányfőnökeként az ő malmára hajtaná a vizet: a baloldali jelöltek hat alkalommal fognak vitázni (a másik oldal tizenkétszer). Egyesek szerint ez Hillarynak kedvez, ám az első megmérettetés bizonyította, hogy Clintonnak nincs rá szüksége: bárkivel képes felvenni a versenyt „talpon gondolkodásban”.
Marad Barack Obama saját elnöki magányával: noha maga mellé állította Joe Biden alelnököt, Ash Carter védelmi minisztert és Joseph Dunford vezérkari főnököt, az afganisztáni „hosszabbítás” bejelentéséhez – ám mindenki tisztában van vele, hogy a politikai vereség rémálma, a jövő terhe Obama vállára nehezedik. Ő akarta befejezni George W. Bush mindkét téves háborúját – de a realitások mind Irakban, mind Afganisztánban áthúzzák a számításait.
A pénz és a hatalom látszólagos ellehetetlenülése mellett azt is ki kell mondani, amit még Obama sem mer: nem szabad a lehetetlent vállalni. A stabilitást csak totális elkötelezettséggel lehet biztosítani – és ahhoz manapság keveseknek van gyomruk.
