Munkatársunk jegyzete
Washington, okt. 23.
Hillary Rodham Clinton természetesen nem politikai Hófehérke, és a vele szemben felsorakozó Bengázi-bizottság (a republikánus párti, belső ötszörös túlerőt is rendre legyűrő) teadélutános tagjai nem politikai törpék. De az amerikai kongresszus történetének leghosszabb vizsgálatát „megkoronázni” hivatott csütörtöki maratoni meghallgatás egyértelműen a „közvádlók” vereségével és a „vádlott” győzelmével ért véget.
Egyszerre volt gyomorforgató és felemelő végignézni a képviseleti demokrácia működésének azt a csúcsdemonstrációját (vagy megcsúfolását – kinek hogy tetszik), amely a törvényhozó, illetve a végrehajtó hatalmi ág vezető figuráinak egymásnak feszülését mutatta be. A politikai játszmák leggyakrabban a kulisszák mögött folynak, de ezúttal a nyilvánosság előtt dúlt a leplezetlen harc, amelynek legitim leképeződését a Watergate-botrány óta legendássá vált kérdések jellemzik: „Ki tudott mit? És mikor tudta azt?” Az új idők hangulata alapján pedig: „Kit lehet hazugságon, vagy legalábbis (f)elcsigázott hangulatkitörésen fogni?”
Elképzelni is merő ábránd, hogy ugyanezekkel a játékszabályokkal mi mindent tudhatnánk meg, ha a szerbiai vagy a magyarországi hatalom szekértáborai lennének képesek ilyen „politikai késhegyre menő” keménységgel, de mégis a civilizált viselkedésformák keretei között maradva megvitatni azokat az alapvető kérdéseket, amelyek hatalmi arroganciából és az erőpolitika rendszeres érvényesüléséből kifolyólag a hazai tájakon (esetleg örökre) rejtve maradnak.
Pedig Washingtonban nem egetverő kérdésekről folyt a szó. Nyolc, korábban lezárt vizsgálat után a képviselőház republikánus többségének szélsőséges teadélutános kisebbsége tavaly májusban kicsikarta még egy rendkívüli vizsgálóbizottság felállítását, amely azóta elköltött majdnem ötmillió dollárt, és túlszárnyalta nemcsak a Watergate-vizsgálat, hanem a Kennedy-gyilkosság, a Lewinsky-botrány, sőt a Pearl Harbor elleni 1941-es japán támadás mikéntjét firtató vizsgálatok hosszát. Az eddig feltárt dokumentumok tömege ötvenszerese a Watergate-dokumentációnak.
Pedig hivatalosan csak négy amerikainak (egy nagykövetnek, egy másik diplomatának és két hírszerzőnek) a haláláról van szó. Ehhez képest az 1983-ban Bejrútban állomásozó nemzetközi békeerők elleni merénylet 241 amerikai katona halálát okozta Ronald Reagan kormányzása alatt – de senki sem vonta érte felelősségre az elnököt vagy védelmi, esetleg külügyminiszterét. Arról nem is beszélve, hogy a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás több mint 3000 áldozatának elsiratása után nem hogy nem fordult ifj. George Bush ellen az amerikai kongresszus és társadalom, hanem egyenesen összezárt a mögött az elnök mögött, aki néhány hónappal korábban vitatott körülmények között, legfelső bírósági döntés egyetlen fős szavazattöbbségével nyerte el a Fehér Házat az orságos szavazatok többségét megszerző Al Gore volt alelnök orra előtt.
De most más időket élünk, és egy szinte bármilyen kis létszámú, de megfelelően erőszakos frakció sok mindent ki tud kényszeríteni, amire higgadtabb politikai korokban nem volt lehetőség. A Bengázi-bizottság hét republikánus tagjának azonban (az öt demokrata képviselő azért vállalta a részvételt, hogy legalább betekintést nyerhessenek a folyamatokba, hiszen a döntésekre semmilyen befolyással nem lehetnek) nem a törvényhozás, hanem a törvénykezés volt a célja – a címben foglalt szójáték nem elírás. Többségük kisvárosi ügyészként kezdte a pályafutását, és úgy is viselkedett a kereken 11 órás meghallgatás alatt. Mintha „közvádlóként” (ez sem téves szóhasználat, hanem szándékos szójáték) egy gyilkossal néztek volna farkasszemet bírósági tárgyaláson. Dögkeselyűket meghazudtoló, feszült arcokkal vizsgálták a volt külügyminiszter minden egyes arcrezzenését, arra várva, mikor csaphatnak le egy félmondatra, egy felemelt hangra, egy felháborodott védekezésre. A bizottság elnöke el is árulta magát azzal, hogy figyelmeztette Clintont: „Ez a bizonyíték egyetlen bíróságon sem lenne benyújtható!” A puska azonban visszafelé sült el. Hillary azzal vágott vissza, hogy emlékeztette az ex-ügyészt: „Csakhogy ez itt nem bíróság, hanem egy politikai testület, amely politikai döntéseket vizsgál”.
A mindössze két szünet közbeiktatásával délelőtt 10-től este 9-ig tartó meghallgatás végén Hillary ugyanúgy ragyogott, mint amikor reggel belépve kezet fogott a bizottság tagjaival. A 40 perccel a „tárgyalás” vége előtt bekövetkező köhögési rohama kivételével (amit nem lehetett egérutat kereső mutatványként értelmezni, mert akkor történt, amikor a bizottság vezető demokratája méltatta tevékenységét, és tiltakozott a boszorkányüldözésre hasonlító eljárás miatt), Hillary végig méltóságteljesen, higgadtan, okosan, és helyenként jól célzott cinizmussal válaszolgatva állta a sarat. Trey Gowdy elnök, volt dél-karolinai szövetségi ügyész még a legvégére is tartogatott egy villámkérdésekből álló sortüzet, amely a fellélegző tanú kibillentésének utolsó kísérlete volt – sikertelenül. Maga Gowdy mondta a teremből kifelé tartva, hogy semmi új nem derült ki.
Az első demokrata tévévita-győzelemmel, majd Joe Biden alelnök bejelentésével (hogy nem indul az elnökjelöltségért), Hillary Clinton tíz nap alatt egy harmadik „ajándékot” is kapott kampányához. Sokkal fontosabb azonban, hogy újra és végképp bizonyította: az elnökjelöltség „ajándéka” nem volt First Lady-ként „hullhat az ölébe”, hanem azt saját negyvenéves politikai pályafutásával érdemelheti ki. A jelenlegi jelöltek között senki sincs, aki hozzá hasonló, elnökhöz méltó színvonalon lett volna képes végigcsinálni ezt a héttörpés ostoba vesszőfutást.
