Közel négy évtizedes pedagógusi pályafutása, sokrétű képzőművészeti munkássága, valamint szerteágazó művészetszervezői tevékenysége elismeréseként a magyar kultúra napja alkalmából megszervezett délvidéki központi ünnepségen Magyar Életfa-díjban részesült Mezei Erzsébet zentai képzőművész, művésztelep-vezető és pedagógus, akivel a rangos elismerés kapcsán pályafutásának kezdeteiről és meghatározó momentumairól, valamint a pedagógusi, a képzőművészeti és a művésztelep-vezetői tevékenysége mibenlétéről beszélgettünk.
– Az ember mindig nagyon örül annak, ha elismerik a környezetében élők munkáját, amivel természetesen magam is így vagyok, arra azonban soha nem gondoltam, hogy egyszer majd én is kaphatok egy ilyen volumenű elismerést, hiszen számomra annyira természetes, hogy teszem a dolgomat, úgy, ahogy az nekem a leginkább megfelel, hogy semmi különöset nem látok benne. Nekem ez az életformám. Nem tagadom azonban, amellett, hogy nagyon meglepett, hihetetlenül meg is örültem a Magyar Életfa-díjnak, ugyanis úgy érzem, ez egy fontos visszajelzést jelent, egyfajta elfogadását annak, hogy mindazt, amit csinálok és képviselek, mások is észreveszik és jónak találják – hangsúlyozza Mezei Erzsébet, aki nem tagadja, ma is rendkívül fontosak neki a gyökerei és azok a gyermekkori élményei, amelyek révén – ahogyan fogalmaz – egy életre megtöltötte a puttonyát.
– Székelykevén születtem, bukovinai székelyek leszármazottjaként, és bár csak tizenöt éves koromig éltem ott, a székelykevei mivoltom a rendkívül fontos számomra. A mai napig hazajárok Székelykevére, és amikor beérek a faluba, olyan mérhetetlen megnyugvás lesz úrrá rajtam, amit mindig valamiféle különleges jutalomként élek meg. Úgy gondolom, hogy gyermekkoromban töltöttem meg a puttonyomat, és mindazt, amit akkor beleraktam, a mai napig hordozom magammal, beleértve azokat az élményeket és benyomásokat, amelyeket szereztem, és azokat az embereket is, akiket megismertem, sőt nemcsak őket magukat, hanem az ő bölcsességüket is. Azok a bölcsességek ugyanis, amiket elődeink olyan természetesen és olyan magától értetődően kezeltek, mindannyiunkra óriási hatással voltak, akik onnan származunk – fejti ki Erzsébet, aki akkor hagyta el szülőfaluját, amikor megkezdte a középiskolai tanulmányait.
– A nyolcadik osztály befejezése után szinte mindenki Nagybecskereken folytatta a tanulmányait, én viszont Óbecsén, ugyanis mivel a nővérem és a sógorom az óbecsei gimnáziumban tanítottak, ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak számomra. Igaz, mivel akkor még nem volt lehetőség arra, hogy magyar nyelven tanuljak, ezért szerb nyelvű osztályba iratkoztam, és bár egy évvel később elindult a magyar nyelvű oktatás is, akkor már nem iratkoztam át. A gimnáziumi tanulmányaim befejezése után sikeresen felvételiztem a belgrádi építészeti karra, ahol a négyszázötven jelentkező közül százötvenet vettek fel. Egy évet töltöttem Belgrádban, ám miután édesapám elhunyt, úgy éreztem, váltanom kell. Akkor iratkoztam át Újvidékre, a tanárképző főiskola képzőművészeti szakára, és két évvel később már el is kezdtem tanítani a zentai Thurzó Lajos Általános Iskolában, ahol harminchét évet töltöttem el – emlékszik vissza Erzsébet, aki sokáig elsősorban a pedagógusi tevékenységében teljesedett ki, az alkotás öröme csak később kezdett el egyre meghatározóbbá válni az életében.
– Mindig is nagy hangsúlyt fektettem az oktatásra. Fontos volt számomra, hogy azt, amit teszek, maximális erőbevetéssel tegyem. Egyébként is maximalista vagyok, szeretek minden feladatot a tőlem telhető legjobban elvégezni. Nagyon szerencsés voltam, hogy mindvégig ugyanabban az intézményben dolgozhattam, hiszen ezáltal ki tudtam építeni azt a világot, amit szerettem volna. Sokszor mondtam a gyerekeknek, nem biztos, hogy az, aki nálam négyest vagy ötöst kap, máshol is azt érdemelne, hiszen lehet, hogy annak, akinek én ötöst adok, más kettest adna, vagy éppen fordítva, hiszen ez egy szubjektív tantárgy, amelyben nagyon fontos szerep jut annak, hogy megismerjük egymást, és ebből a megismerésből kialakuljon egy olyan rendszer, amelynek a keretein belül sikeresen együtt tudunk működni egymással. Nagyon szép eredményeket értünk el, és úgy érzem, éppen akkor mentem el nyugdíjba, amikorra már kész tanár lettem, és elkezdhettem volna egészen újszerű dolgokat létrehozni a gyerekekkel. De hát ez az élet rendje, két évet így is rádolgoztam, ugyanis úgy éreztem, még nem csináltam meg mindent abból, amit szerettem volna. Mindig is úgy szerettem volna tanítani, hogy megtaláljam a saját utamat. Így került be az óráimra egyebek mellett a népművészet nagyon sok ága is. Egy-egy képzőművészeti problémakört nagyon sokféle úton meg lehet közelíteni, és én ezek közül mindig azt igyekeztem kiválasztani, amely lehetővé tette, hogy a diákjaim a magyar néphagyományokkal is megismerkedjenek – hangsúlyozza Erzsébet, hozzátéve, mindeközben egyre többet alkotott is, igaz, eleinte csupán a saját örömére.
– Az alkotásaimat sokáig nem mutattam meg senkinek, mivel úgy éreztem, az az én dolgom, nem tartozik másra. Aztán egyszer készítettem egy grafikai sorozatot, és amikor már összejött úgy harminc-negyven alkotás, összecsomagoltam őket, és elvittem Székelykevére, Péter Lacihoz, ugyanis úgy gondoltam, hogy egy őszinte székely ember úgyis nyíltam megmondja, hogy érdemes-e továbbra is ezzel foglalkoznom, vagy sem. Tényleg megmondta. Egészen pontosan úgy fogalmazott: Erzsike, ezeket ki kell állítani! Így is lett. Az első kiállításomat 1990-ben rendeztük meg a Forum-klubban, az ő ajánlásával, úgyhogy valóban nagyon sokat köszönhetek neki. Úgy érzem, nagyon fontos, hogy higgyünk magunkban és abban, hogy nem függünk semmilyen trendtől, hanem megtarthatjuk magunknak azt a művészi szabadságot, amely lehetővé teszi számunkra, hogy ahhoz az anyaghoz és ahhoz a témához nyúljunk, amely az adott pillanatban a leginkább foglalkoztat bennünket. A szabadságunkat egyedül az idő hiánya nyirbálja meg. Nagyon sok képzőművészeti alkotás szorul bele az emberbe azért, mert nem jut oda, hogy kifejezze önmagát, hogy elkészítsen valamit, amit megálmodott. Egyébként viszont semmiféle ízlésnek nem szeretnék megfelelni, nem csinálok semmit azért, hogy másoknak tetsszen, csakis azt csinálom, ami nekem tetszik, és ha az, ami nekem tetszik, mások tetszését is elnyeri, annak természetesen nagyon-nagyon örülök – fejti ki a Magyar Életfa-díjas képzőművész, aki igen büszke a szervezői tevékenységére is, amely szinte mindig is jelen volt az életében.
– Annak idején, még aktív pedagógus koromban rendszeresen szerveztem kerámiatáborokat a gyerekeknek. Azok a táborok is csodálatosak voltak, csakúgy, mint az utóbbi években életre hívott művésztelepek. Azt hiszem, van bennem egy olyan szervezői készség, amelynek eredményeként egyszerűen szeretem összegyűjteni az embereket. Szeretem, ha olyan emberek találkoznak egymással, akik hasonlóan gondolkodnak, akik hasonló elképzelésekkel rendelkeznek a művészetről meg úgy általában az életről is. Egy ilyen közösségben ugyanis az emberek hihetetlenül meg tudják erősíteni egymást, a munkájukkal, a hozzáállásukkal, a köztük lezajló beszélgetésekkel, mindennel. Az ilyen találkozási lehetőségeket nem is mindig nevezem művésztelepeknek, sokszor inkább csak alkotóműhelyeknek, ugyanis ezek esetében nem elsősorban magáról a munkáról van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy megvitassunk egymással, megmutassunk egymásnak bizonyos dolgokat. A miénktől némiképp eltérő hozzáállások megismerése révén mindig rengeteg új impulzus ér bennünket, és ezeknek a különféle megnyilvánulási formái azután sok esetben az általunk készített alkotásokban is fellelhetőkké válnak, ami valamennyiünk számára óriási ajándékot jelent – magyarázza Mezei Erzsébet, aki ma is folyamatosan alkot, tele van ötletekkel és tervekkel, hiszen saját bevallása szerint akkor érzi igazán jól magát, ha szabadon alkothat, ha a maga igazát és a maga szabadságát követheti, amihez szerinte elsősorban az kell, hogy higgyen önmagában és abban, amit képvisel, éppen ezért – ahogyan fogalmaz – nagyon hálás azért, hogy mindez megadatott neki.
