A fesztiválon mindenkit lenyűgözött különleges produkciójával és magával ragadó előadásmódjával
A magyarországi születésű, ám vajdasági gyökerekkel rendelkező Apró Anna győzelmével ért véget az Énekelt Versek XXIII. Zentai Fesztiváljának versenyprogramja, amelyet a hétvégén tartottak meg a zentai Művelődési Házban. Apró Anna mindenkit lenyűgözött különleges produkciójával és magával ragadó előadásmódjával, aminek köszönhetően az első díj mellett elnyerte a közönségdíjat, valamint a kötelező vers legjobb megzenésítéséért járó díjat és a Mystral együttes különdíját is.
Visszatérő fellépője vagy az Énekelt Versek Zentai Fesztiváljának, az idei rendezvény mégis több szempontból is újdonságot jelentett számodra. Hogyan élted meg a fesztivált?
– Az idei volt az első olyan fesztivál, amelyen szólóban indultam, korábban minden évben a Resti Kornél együttes tagjaként léptem színpadra. Úgy érzem, a zenekar tagjaival már első alkalommal megéreztük a fesztivál lényegét, és azt követően elsősorban a közösség és a hangulat miatt tértünk évről évre vissza. A fiúk kecskemétiek, így mindenekelőtt az Énekelt Versek Zentai Fesztiválja révén értették meg a vajdasági lét mibenlétének lényegét. Mivel idén nem tudtak eljönni, én viszont mindenképpen szerettem volna itt lenni, ezért úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz, szólóban is megpróbálom. Ez persze sokkal nagyobb kihívást jelentett számomra, mint a zenekarral való szereplés, hiszen akkor, amikor az ember egyedül áll színpadra, sokkal nagyobb és mélyrehatóbb munkát kell végeznie ahhoz, hogy megalapozza azt a produkciót, amellyel a közönség és a zsűri elé lép. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy sikerült igazán elmélyülnöm a versekben, annak pedig különösen örültem, hogy az idei kötelező vers különösen közel állt hozzám, sokkal közelebb, mint a korábbi években meghatározottak, hiszen Kollár Árpád Balladám című versével teljes mértékben azonosulni tudtam, ami nagyon nagy dolog volt számomra. Általában az a jellemző rám, hogy nagyon kevés dologgal vagyok igazán elégedett, most azonban a kötelező vers megzenésítésével kifejezetten elégedett voltam, és nagyon örülök annak, hogy a produkcióm a zsűri és a közönség tetszését is elnyerte.
Hogyan fogalmazható meg, mi volt az, ami ennyire megfogott ebben a versben?
– Azt hiszem, maga a már említett vajdasági lét, illetve annak a különböző hangulatfoszlányai, a boldogság, a szomorúság, az, hogy itt vagyunk a Tisza mellett és hasonlók. Nem könnyű ezt megfogalmazni, ahogyan magának a vajdasági létnek a mibenlétét sem. Ajánlom mindenki figyelmébe a verset, mert úgy gondolom, hogy egy igazán különleges alkotásról van szó, amit mindenkinek érdemes lenne megismernie.
Magad is vajdasági gyökerekből táplálkozol, hiszen a szüleid Adáról származnak. Miként tekintesz ezekre a gyökerekre?
– Igen, a szüleim valóban adaiak, és az egész a rokonságom ezen a környéken él ma is. Jómagam ugyan Magyarországon születtem, és ott is nőttem fel, egészen pontosan Gombán, ami egy kis település Pest Megyében, mégis úgy érzem, hogy itt, Vajdaságban vagyok igazán otthon. A szívem mindig visszahúz ide. Időközben édesanyám is visszaköltözött Zentára, így tulajdonképpen mindig hazajövök ide. Itt fedeztem fel a fiatalkorom szépségeit, sokakhoz hasonlóan nekem is meghatározó élményeket nyújtottak az egykori Nyári Ifjúsági Játékok, a Malomfesztiválok és a kihagyhatatlan Mojo-bulik is, vagyis a család mellett számos meghatározó élmény és a csodálatos barát is köt ide.
Jelenleg a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója vagy, ahol koboz és népzeneelmélet szakon tanulsz. Hogyan esett választásod éppen erre a hangszerre?
– Ez a történet egészen odáig nyúlik vissza, hogy egykor, gyermekként, először zongoristaként kezdtem el a zenével való ismerkedést, majd Kecskeméten csemballó szakon végeztem a konzervatóriumban, és mivel mindeközben egyre nagyobb szerepet kezdett játszani az életemben a népzene, egyre több hangszerrel ismerkedtem meg, játszottam citerán, ütőgordonon meg tulajdonképpen szinte mindenen, ami a kezem ügyébe került, majd nagyjából tíz évvel ezelőtt találkoztam a kobozzal, amibe azonnal beleszerettem, ugyanis úgy éreztem, hogy ezáltal a hangszer által sokkal jobban ki tudok teljesedni, mint más hangszerek által. Sokáig csak táncházi akkordkíséretet játszottam rajta, később azonban megismerkedtem a dallamjátékkal is. Ilyen értelemben elsősorban Buda Ádám nyitotta fel a szemem, most, a zeneakadémián két kiváló mesterem van, Bolya Mátyás és Szlama László, akik rendkívül sokszínű képet adnak nekem a koboz használatáról, ilyen módon is segítve a fejlődésemet. Most már évek óta ki sem teszem otthonról a lábam anélkül, hogy ne legyen nálam a kobzom, ami már szinte olyan számomra, mintha a kezem meghosszabbítása lenne.
A koboz nagyon sokszínű hangszer, hogyan látod, napjainkban mennyire népszerű a fiatalok körében?
– Úgy gondolom, azok a fiatalok, akik valamilyen módon részesei a táncházmozgalomnak, ismerik és szeretik, sőt kifejezetten menőnek tartják. Magam is mind több kobzost ismerek meg, és mindig nagyon megörülök annak, ha olyan fiatalokkal találkozom, akik hozzám hasonlóan fontosnak tartják, hogy ezen a hangszeren játsszanak. Sokan fordulnak hozzám tanácsért olyan kérdésekben is, hogy hol lehet kobozhoz hozzájutni, milyen hangszert érdemes vásárolni és hasonlók. Az, hogy a koboz egyre nagyobb népszerűségnek örvend, szerintem nagymértékben köszönhető az olyan kiváló művészeknek, mint amilyen például Fábri Géza vagy a mostani mestereim, akik rendkívül sokat tettek és tesznek ma is a minél szélesebb körben való megismertetéséért.
Hogyan látod magad a tanulmányaid befejezése után?
– Mindenképpen szeretnék majd tanítani, ugyanis az én életemben is rendkívül fontos szerepet játszottak azok a tanárok, akik velem foglalkoztak, nemcsak a zenei ízlésem, hanem a személyiségem formálása szempontjából is. A zenetanáraimra mindig második szülőkként tekintettem, hiszen az embernek zenélés közben teljes mértékben meg kell nyílnia, ami egy idegen előtt egyáltalán nem egyszerű feladat, mindkét fél részéről bizalomra és elfogadásra van hozzá szükség, ám ha ez megvan, akkor különleges dolgok születhetnek. Úgy gondolom, hogy ez nagyon fontos feladat, éppen ezért magam is szeretnék majd valahol vidéken, kisebb közösségekben nagy dolgokat adni az ott élőknek.
