Ha az ember Aradról kap meghívást egy irodalmi rendezvényre, önkéntelenül is elgondolkozik azon, mivel érdemelte ezt ki? Szinte el sem hittem volna, hogy számon tartják, hogy lapunkon keresztül is propagáltam a romániai magyar irodalmat és könyvkiadást. Ápoltam emlékét egy verbászi születésű írónak, Molter Károlynak, immáron harminc éve minden év október 6-án koszorúzok. No, nem mártírtábornokok sírjait, emlékműveiket, hanem csak egy megbecsült írónk, Szirmai Károly sírját, de éppen azon a napon az aradi vértanúkra is emlékezve. Mert, mint kiderült, ez is apropója lett a meghívásnak.
A résztvevők egy csoportja az Olvasó Gutenberg kabalával
Szóval a meghívás, szíves invitálás az aradi írók május elsejei irodalmi rendezvényére, a Soborsini Repkényre szólt. Mi is ez, hol is van? Zentai Péter László, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete nemrégen nyugalmazott igazgatója magyarázza meg: tudod, ezt barátom, dr. Kövér Péter immáron Kölnben élő fogorvos, szájsebész, nagy és remek irodalombarát és felesége, Andrea szervezi – egyébként most első ízben – a többnyire aradi folyóiratok munkatársainak és baráti körének meghívásával. Maga a rendezvény színhelye az Aradtól órányira fekvő, a Maros partján épült Soborsin. Kövér doktorék itt a nagyapa egykori vágóhídját alakították át kellemes vendégházzá is.
Ebben a kúriában, I. Mihály király kastélyának és hatalmas arborétumának szomszédságában zajlott tehát az írói találkozás a vendégeikkel, akik közül több régi ismerőssel is találkozhattunk, mint Sarusi Mihállyal, a nyolcvanas években megjelent nagy sikerű családregény, a Magyar Krisztus írójával, Vida Gáborral, a marosvásárhelyi Látó szerkesztőjével, aki legutóbb a Noé, az indiánok meg a dino című kötetével hívta föl magára a figyelmet. S ott volt Vekov Károly művelődéstörténész, egyetemi tanár, akit annak idején, a nyolcvanas évek végén az RMDSZ titkáraként ismertünk meg, kutatási területe pedig az erdélyi magyar történetírás kezdetei a XVII. századtól. Találkozhattunk Szabó István nagyvarjasi íróval, s itt volt Ódry Mari költő, Móré-Sághy Anna képzőművész, s jött Jámbor Gyula, a szerkesztő, s aki valami miatt nem jutott ki erre az irodalmi repkényre, mint például Juhász Béla, a Szövétnek főszerkesztője, legújabb könyve dedikált példányát küldte, e sorok íróját külön megtisztelve a verbászi jelzővel.
De mielőtt kikocsikáznánk Soborsinbe, vendéglátóink megmutatják a rendszerváltás után újra felállított aradi vértanúk emlékművét, a még 1885-ben Zala György lendvai születésű szobrász által készített hatalmas Szabadság-szobrot, amely aztán sokáig szétszedve és félredugva várta újbóli felavatását Arad főterén.
A királyi kastély
Innen vezetett az út Soborsinbe, amelyet Vekov professzor mutatott be, hangsúlyozva, hogy ez egy szórványtelepülés, s neve szláv eredetű. Etimológiailag bizonyított, hogy a „zavisim" a román „savarsi" (elvégez) alakból alakult. A fa- és sószállítás megállóhelye tette annyira fontossá, hogy már 1756-tól országos vásártartási engedélye volt. Forray András 1810-ben megépítteti a kastélyt, amely több gazdát is cserélt (volt a Nádasdy- és a Hunyadi-családé), mígnem 1943-ban I. Mihály király vásárolta meg. Államosítása után még Ceausescu villája is volt, de a rendszerváltás után a királyi család visszakapta, s azóta is az immár 95 éves király gyakran tartózkodik itt. Kertjében magunk is megtekinthettük, a több száz éves tölgyeket, tiszafákat és a sokféle díszcserjét.
A Forray-emléktábla a templomban
A falu jellegzetességeként emlegetik, hogy a helybeli katolikus templomban a Forray-család síremlékét Ferenczy István készítette, 1917-ben pedig Bartók Béla itt ötven magyar és román dallamot gyűjtött.
Irodalmárok egymás között – a ház tágas filagóriájában – mi másról, mint az irodalmi életről beszélgettünk, közben ki-ki föl is olvasott, novellát, verset, esszét, de mind olyat, ami szélesebb érdeklődésre tarthat számot, s amiből jövőre talán össze is áll egy önálló kiadvány, amelynek megszerkesztését és kiadását maga a házigazda, Kövér doktor vállalta. Már csak azért is, mert a folyóiratokra is nyilván nehéz időszakok várnak. Ugyanis ottlétünkkor tudtuk meg, hogy a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalmi Kollégiuma közölte, mennyi állami támogatást hagyott jóvá, ami után több jó nevű folyóirat, például a 2000, a Beszélő, a Liget meg a Mozgó Világ megjelenése is immáron kérdésessé vált. De magán Aradon is vitatkoznak, elbír-e, s kell-e három kulturális-irodalmi folyóirat a városnak – a legnagyobb hagyománnyal bíró Szövétnek, a pest–aradi szerkesztésű Irodalmi Jelen és a Heti Szemle. S mindezek mellett ott a Nyugati Jelen polgári napilap a maga kétoldalas kulturális és művészeti mellékletével. Réhon József, a találkozó legidősebb aradi tagja bizonygatja, miszerint minderre szükség van, mert minden lapnak megvan a maga profilja, olvasóközönsége, függetlenül attól, hogy minden nyomtatott sajtótermék veszíti olvasóközönségét, s csak az internetes változat a kecsegtető.
Az aradi vértanúk Szabadság-szobra
Közben könyveink mellett a Híd és a Létünk példányaiból mutogatok, s Hudy Árpád olvasószerkesztő azonnal jelzi, nemrégiben milyen jól érezték magukat a Híd Kör-esten az Újvidéki Színház művészklubjában. Majd Bányai János hirtelen halála felől érdeklődnek, s mondják többen is, hogy foglalkoztak az Irodalmi Jelenben Végel László új regényével, a Balkáni szépséggel, s azt is tudni vélték, hogy e családregény mintha folytatása volna a Neoplanta című városregényének. Kissé meg is lep e tájékozottság, de ilyenkor érzi az ember úgy, mintha nem is volna közöttünk távolság. Molter Károly és e sorok írójának Verbásza ugyanúgy híd feléjük, mint folyóirataink, kiadóink, néhány ismertebb könyvünk.
Ezért is volt élvezetes ez a kétnapos irodalmi majális, a Maros menti Soborsinben.
