Aki valaha próbálkozott azzal, hogy Hajnal Jenő részére készítsen elő, lektoráljon kéziratot, az tudja, hogy ez szinte a lehetetlennel való próbálkozás. Általában a vesszőkkel van a baj, nincsenek jó helyen.
Bizonyára vannak olyanok, akiknek ez mégis sikerült már, megbirkóztak a szinte lehetetlennel. De csak egyetlen ember volt, aki ezt hivatásszerűen tudta csinálni, aki a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetben az igazgatónak, a szerzőknek és minden olvasónak a megelégedésére tudott bánni a szöveggel, hibátlanra csiszolva azt. Ő volt Kaszás Angéla.
Kaszás Angéla tudta a vesszők helyének a titkát (is) a magyar nyelvben. Nem érezte, nem ismerte a nyelv szabályai szerint, hanem pontosan tudta.
Ez az élete miatt lehetett így. Mert az élete volt tele vesszőkkel, elválasztó jelekkel, amik az órákat választották el egymástól, a napokat és éjszakákat, a hónapokat és az éveket. Elválasztotta és összekötötte. A nehéz pillanatokat, a betegség jelentette állapot okozta nehéz pillanatokat választotta el a jó időszakoktól, a hosszabb, rövidebb és egyre rövidebb jó időszakoktól.
Nem tudom, hogyan volt azelőtt. Azt tudom csak, hogyan volt 1986-tól, amikor megismertem az Újvidéki Egyetem Bölcsésztudományi Karának hideg, zöld padszerű bemélyedésekkel és lépcsőkorlátokkal szabdalt vörös téglás épületében. Az ablakmélyedésekbe lehetett bekucorodni, azok alatt voltak a radiátorok. Ott lehetett múlatni az időt. Ebbe az is beletartozott, hogy az utolérhetetlen humorú zentai lány néha rosszul lett, nem lehet mindig beállítani a cukorszintet, nem lehet vesszőkkel elválasztani egymástól az étkezések szükségszerű, megkövetelt távolságát. A hallgatók életében pontosvesszők szabdalják az egyetemi időt, igazodva az órarendhez, amikor nem érdemes hazamenni, de elmenni sem, marad a könyv, a beszélgetés. A megnevettetés, amit mindig ő produkált.
A barátnője V. P. volt, a legjobb barátnője, talán nem tévedek ebben harminc év távolából sem. Volt köztük valami kimondatlan megértés, a barátság derűbe oltott homályossága, ami mindenki számára, aki kívülálló, titokzatos homályon át láttatja a szilárd barátságot.
Legutoljára is egy ablakmélyedésben beszélgettünk órákon át. Ez nem volt gyakori. De azért úgy szólítottam, ahogyan mindig, amióta megismertem, ahogyan bármely papíron, füzeten ott állt a rá jellemző humorral, vesszőkkel szabdalt életét is leíró hosszúkás betűkkel: Zangi, a Kaszás.
Nehéz beszélgetés volt. Már nem voltunk akkor sem fiatalok. És gyűltek a bajok, de voltak barátai és szerették őt. Innen tudom, hogy vannak homályos titokzatossággal fénylő barátságok. És azt is, hogy a szeretet súlyát nehéz viselni, ha egyre sűrűbben kell a vesszőkkel szabdalt időszakokban arra gondolni, ami elkerülhetetlen és csak reméljük, hogy még beláthatatlan addig az időnk. De erről senki nem tudhat biztosat. Biztosat csak az utolsó pontról tudhatnak azok, akik még maradnak, hogy kitegyék a mondat, egy humorral viselt, egyre több szenvedéssel járó élet végére.
Kaszás Angéla, a VMMI könyvtárosa, az Intézet meghatározó alakja, aki műveltségével szerénységbe és főként humorba fojtva sziporkázott, aki annak idején rávett arra, hogy teljes egészében elolvassam a Cyranót, mert annyit idézgette, nincs többé.
Olyan sokan gondolnak rá tisztelettel és szeretettel, hogy az talán enyhít valamit az őt gyászolók fájdalmán. Ez nem így van, kék szemével és egy furcsa grimasszal utasítana helyre, no-no, mondaná. Sosem bírta a túlzásokat és az áradást, ahogyan a sajnálkozást sem.
Az őt gyászolók fájdalmát, a VMMI-ben keletkezett űrt nem enyhíti az őt, május 22-e óta az emlékét övező tisztelet és szeretet. De ennél nincs több. Ez a legtöbb, amit egy ember megélhet. És Kaszás Angéla ezt megélhette.