A Magyar Szó múlt hétvégi (június 11., 12., szombat–vasárnapi) számában A csúrogi emlékműnél jártunk – Az emlékpark helyett hatalmas gaz és legelésző tehenek címmel megjelent riportot-beszámolót olvasva számos emlék, törekvés és nagyon sok arc idéződhetett fel.
A hatalmasra nőtt gyom, a derékig érő gaz, a legelésző és oda, a padok elé, az emlékmű elé, a gyönyörű táj különböző pontjaira rondító tehenek mellett az emlékműnél a Rákóczi Szövetség koszorúja, a burkolatra pedig sántaiskola van rajzolva.
Furcsa, megrendítő egyvelege az életnek: a tragédiának és a jelen mindent magáénak akaró, burjánzó gazként kisajátító, ugyanakkor emberien szép – sántaiskola, padok, a táj látványa – erejének.
Az 1944–45-ös önkényes, gyilkos eseményeknek a városok, falvak elhagyatott helyszínei voltak. Szeméttelepeken, dögtemetőkben, a valamikori téglagyár agyaggödrében évtizedekig temetetlenül, gyászszertartás nélkül porladtak a csontok.
Ahogyan egy erről szóló írás címe szimbolikusan és valóságosan is kifejezi: Gödörben.
1990. november 1., péntek:
,,Dr. Uzon Miklóssal megbeszéltük, hogy néhányan elmegyünk az egykori Macskovics-féle téglagyár agyaggödrébe, és megemlékezünk a 44-ben ott kivégzettekről. Akkor én voltam a VMDK szabadkai körzeti elnöke, és mint ilyenre rám hárult a feladat, hogy rövid beszédet mondjak. Összeállítottam a mondanivalómat, és azt zuhogó esőben olvastam fel mintegy tizenöt összetelefonált ember előtt. Az elázott papírt megszárítottam és megőriztem.” (Szekeres László)
Az emlékezés ereje katarktikus élményt jelentett a ’90-es években. A kegyeletadás bronzba öntött, fából faragott, márványtáblába vésett jelei, a megemlékezés emberi kötelessége és akarata hozta magával a „problémát” is: kinek a kötelessége gondot viselni ezekre a helyszínekre?
Az élet nemcsak a „sántaiskolára” tanít meg, hanem arra is, hogy a kötelesség nem mindig jelent megoldást. Sokszor nem is a jóindulatról, az akarat hiányáról van szó – ez azonban messzebb vezető mondatokat hozna magával, elhagyom.
Ami azonban nem vezet messzebb, az a megoldás, ami mindig archoz, emberhez, összefogáshoz köthető.
Szabadkán 1997-től 2008-ig Oláh István cserkésztiszt vezetésével a szabadkai cserkészek Paganini munkacsoportja végezte ezt a munkát, Oláh István úgy is került a Kegyeleti Bizottságba mint ennek a munkának a kezdeményezője, összefogója, szervezője. Nemcsak a Vergődő madár környékét tartották rendben, hanem a Paganini-sírt is, de Iványi Istvánét és több más jeles szabadkaiét is.
Oláh István úgy tudott küzdeni a fűkaszáló eszközökért (amikkel a gödör meredek falán is le lehet nyírni a gazt) és azért, hogy a disznók ne túrják fel a földet, ne fordítsák ki a földből a ’44es áldozatok csontjait, mint kevesen.
1944–45-höz nem, de a pusztát magáénak akaró, bekebelező gyom, fű, vad természet letöréséhez szorosan kötődik egy másik név: Vajda János és az Aracs Hagyományápoló Társaság neve.
Az 1999. február 7-én 15 taggal alakult társaság már 50-nél is több tagot számlál. Egy fűkaszálóért küzdöttek, amivel ők, a Társaság tagsága, rendben tarthatja az aracsi Pusztatemplom környékét. Pénzben is kifejezhető lenne, ha akarnám, hogy mennyibe kerül egy fűkaszáló.
De kifejezhető-e pénzben a kánikulában lecsorgó veríték, a pusztában szálló por és a kemény, akaratosan csapkodó gaz, amit eltüntetnek az oda érkező zarándokok, látogatók, turisták elől, hogy a maga vadregényes, sejtelmes és misztikus szépségében gyönyörködtessen, ejtsen ámulatba vagy éppenséggel késztessen elmélyedésre az aracsi Pusztatemplom és környéke.
Ahogyan Huzsvár László nyugalmazott becskereki megyés püspök egy interjúban mondta: ittlétünk, 1000 éves múltunk, megmaradásunk jelképe a Pusztatemplom.
Aracs emlékezete is arcokhoz, emberekhez, civil és egyházi méltóságokhoz köthető, ahogyan a cserkészekhez és tanárokhoz is, mint a hosszabb kihagyás után 1990-ben a Pusztatemplomnál rendezvényt szervező Varnyú Ilonához és az akkor ott előadást tartó Kalapis Zoltánhoz.
Nevek, arcok, vállalások...
Senkit kihagyni nem szabad, mindenkit név szerint említeni lehetetlenség. De akik hittel tették, amit kellett, tudják, hogy nem kell ahhoz egy újságszöveg, hogy cselekedetük értékelve legyen.
Mindez mögött, ami ebben az írásban szerepel, természetesen ott van az érdekérvényesítésre képes politika akarata, tényleges, cselekvő szerepe.
Ilyesmiről – állítólag – nem ízléses szót ejteni, mert az kisebbíti a szakértők nagyságát. Hát ne ejtsünk!
A bronzba, kőbe, fába, márványba vésett jelek ott vannak. És akik odaállíttatták, akik megküzdöttek azért, hogy ott legyenek, azok elbírják, ha nem említik a nevüket.
De kivételt tehetünk?
Mojzes Antal vajon politikus volt, tanító vagy helytörténész, vagy mindez együtt?
Az egyik legfontosabb kérdés, ami az elmúlt negyed évszázadban felállított köztéri jelek, emlékhelyek kapcsán felmerül: kinek a kötelessége rendben tartani azokat?
Ebből is látszik, hogy az öregeknek (bár ők a földek, birkák, házak kapcsán mondták) igazuk van: a nincs sosem probléma, de a van, az mindig problémát hoz magával.
A jel állításáért, a temetési szertartás megtartásáért, a kegyeletadó főhajtásért a küzdelem leghosszabban Csúrogon tartott.
Mielőtt 2013. június 26-án felszentelték a megbékélést hirdető emlékművet és elhelyezték a kegyelet virágait, hatalmas munkaakciót szerveztek (akikről nem ízléses szót ejteni, mert politikai párthoz tartoznak), hogy a hely és a környék méltó legyen az eseményhez.
Most, három évvel később, újra itt a kérdés: kinek a kötelessége, hogy gondját viselje az emlékhelynek? Hogy lekaszálja a füvet? Hogy parkot alakítson ott ki?
A válasz benne van a múlt hétvégi Magyar Szóban, de a választól a fű még ugyanolyan erővel nő, és a tehéncsorda is jól érzi magát.
A példák azonban azt mutatják, mindig van lehetőség a megoldásra.
Természetesen senkiben nem merül fel, hogy ezt a terhet a „keresztállító” – ahogyan Kabók Erika a cikkében nevezi – Teleki Júlia vállalja magára, nem is várható ez el. Teleki Júlia megtett mindent, ami emberként, túlélőként, hozzátartozóként megtehető.
Másokon a sor. Talán éppen azokon – az MNT elnöke és munkatársai –, akik képesek voltak elérni és megvalósítani, hogy a Magyarittabéról 2015 nagypéntekére virradóra ellopott, évtizedekkel korábban átlőtt szívű Kossuth-szobor új öntvényét 2016. március 15-én felavathassa a falu és mindenki, aki elment oda ünnepelni.
Nyitott kapukat döngetünk?
Nem tudhatjuk. De egy újságcikk segíthet abban, hogy közösen cselekedjenek azok, akiket összeköt a feladat és az akarat. Ahogyan Oláh Istvánt és a Paganini csoportot annak idején.
Vagy ahogyan a témát és az írót annak idején, 1968-ban, amikor megszületett Burány Nándor Összeroppanás című nagyszerű, maradandó regénye.
