Minden évben az Illés-napi ünnepkör keretében átadásra kerül a Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor díja, amelyet a TAKT-ban és a művelődési életben kifejtett tevékenységekért ítélnek oda többnyire a helyi kultúrélet képviselőinek. Az idén ebben az elismerésben Varga József, ragadványnevén „Kultúrjóska”, a Temerini Rádió nyugalmazott újságírója, művelődésszervező részesült.
Hogyan kapta a ragadványnevet?
– A nyolcvanas években egymást érték a jelentősebbnél jelentősebb művelődési rendezvények: esztrád műsorokat szerveztem, vezettem; tévéműsorok forgatókönyvét írtam, vezettem. Alkalmi kiadványokat jelentettünk meg, színházi előadások, bemutatók temerini megvalósulásánál vettem részt. Magyarországi és más külföldi, valamint hazai együttesek temerini, de többször vajdasági vendégszereplését is intéztem (Omega, Fonográf, Metró, LGT, Edda, Generál, Korda, Koós, Koncz és másokét). Nagy jelentőségű színházi előadások, koncertek (a Tahiti népi együttes európai körútja során a nagy Jugoszláviában csak három helyen, Ljubljanában, Szarajevóban és Temerinben lépett fel!)
Azokban az években a Magyar Állami Népi Együttes, a magyar és jugoszláv együttesek, csoportok műsorainak szervezője voltam. Képzőművészeti kiállításokat (Petar Mojak, Milan Konjović, Victor Vasarely, Andruskó Károly) szerveztem. A mind jelentősebb szerepet betöltő TAKT képzőművészeti tábor mellett szervezésem, irányításom mellett Temerin Dél-Bácska kulturális központja lett. Munkásságomért a Szerbiai Közművelődési Közösség 1985-ben Aranyjelvénnyel tüntetett ki, míg földijeim, a temeriniek nemes egyszerűséggel „Kultúrkóska”-ként emlegettek, amit büszkén viselek, vállalok még ma is, mert úgy érzem, hogy ezt az emberek jóindulattal mondják.
Nem csak Temerinben, máshol is rádiósként ismerik. Elsősorban szép hangja tette közismerté, de írással is foglakozott. Hogyan került az újságírás közelébe?
– Az elemi befejezése után Újvidéken építésznek készültem (édesapám kőműves volt), de csakhamar rájöttem, hogy ezt a szakmát nem nekem találták ki, és „átmentem” a Moša Pijade gimnáziumba, ahol egy középiskolásoknak kiírt tartományi irodalmi pályázaton harmadikosként második díjban részesültem. Ennek a díjnak külön érdekessége, hogy mi éppen matematikai dolgozatra készültünk, amikor bejött a magyartanárnő és mondta, hogy nem matekból, hanem magyarból írunk, mégpedig pályázatra, Én és az én generációm napjainkban címmel. Az én „dolgozatomat” is kiválasztották, elküldték, és írásomat második díjjal jutalmazták. Ez az elismerés már sejtetett valamit. Megírtam egy riportszerű írást is, amit elküldtem a Jó Pajtás gyermeklapnak, és az Újvidéki Rádió gyermekműsorának is. Az újságban lehozták, a rádióban pedig felolvasták szinte belejavítás nélkül. Ezen felbátorodtam és jelentkeztem a rádióban Pap Imre bácsinál, hogy én vagyok az a Varga József, aki a tudósítást küldte. Készítettek velem hangpróbát, ami után előbb a gyermekrádió, majd néhány év múlva az ifjúsági rádió bemondója és riportere lettem.
Az 1971-ben alakult Temerini Rádióban, az Újvidéki Rádió magyar nyelvű gyermek, majd ifjúsági műsorának bemondója, riportereként szerzett tapasztalatokkal működtem közre, egyengettem a Temerini Rádió létezését, működését. Volt időszak, amikor egy időben újságíró, szerkesztő-műsorvezető, műszakis és vezető is voltam egy személyben.
A magyarországi zenei kiadókkal kiépített rendkívül sikeres együttműködésünknek köszönhetően a vajdasági rádióállomások között mi rendelkeztünk a leggazdagabb magyar zenét tartalmazó lemeztárral. A hullámhosszainkon hallható szórakoztató és művelődési műsoroknak is minőségesnek, színvonalasnak kellett lennie.
Megemlítene néhány nevet és találkozást az ismertebb személyek közül?
Jelentős, sok mindenre kihatással bíró esemény történt 1966-ban: fiatal újságíróként Budapesten a Táncdalfesztivál után megismerkedtem Koncz Zsuzsával, és a Képes Ifjúságban egyoldalas riportban mutattam be a vajdasági magyaroknak. Ez volt a kezdet, így kezdtem el megismerni az akkori magyar zenei életet. Magyarországi és Jugoszláviai köztiszteletnek örvendő ismert személyiségekkel is sikerült beszélgetnem, készítenem interjút, de legemlékezetesebbnek tartom azt, amit a Magyar Szó-s kolléganőnk is megírt, amikor a vasárnapi címlapra tervezett Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel készült beszélgetés, miután a kolléganő magnója nem vette fel az interjút, az én leleményességemnek és a teleszkópos pecabotra szerelt mikrofonomnak köszönhetően sikerült elkészíteni.
Riporterként kire emlékszik legszívesebben?
– Valamennyi riportalanyomra szívesen emlékezem, remélem ők is így vannak velem. Már akik még élnek, mert sajnos többen már ezt nem tudják megválaszolni. Máté Péter, Harangozó Teri, Payer András is és az Igazmondó Horváth Éva néni is ezen utóbbiak közé tartoznak. Andruskó Károly bácsi tevékenysége és Temerinhez fűződő viszonya felejthetetlen számomra. Illés Sándort sem tudom elfelejteni, találkozásainkat, a meghitt és magnóra is felvett beszélgetéseinket. Annak, pedig hogy Alekszandra unokája és Zsuzsanna menye jóvoltából sikerült Sándor bácsi lakásának bútoraival és könyvtárának számos példányával berendezni a Temerini tájházban az Illés Sándor emlékszobát, külön is örülök.
Nyugdíjasként sem tud a riporteri, művelődési élettől megválni. Rengeteg dokumentum értékű hangfelvétellel rendelkezik. Mi a szándékuk velük?
– Ez így igaz, számát nem tudom, de rengeteg. A különböző irodalmi és más rendezvényeken, illetve a rendezvények után készült hanganyagok, hangfelvételek száma jóval meghaladja a százat. Jó lenne valamilyen formában, talán könyv vagy hanghordozó formájában kiadni – ezen gondolkodom.
Szokványos a kérdés, de válaszoljon ha lehet: Mit jelent önnek a TAKT- díj?
– Elismerést mindenképpen, meglepődtem, de örülök. Nem csak miattam, hanem azok helyett is, akik azt, hogy mindezt megtehettem, biztosították a lehetőségeket, akikkel sikerült mindezt véghezvinni: Bálint Lajos bácsi és a mindenkori főnökeim, a legközelebbi munkatársaim, barátaim, a rendezvények szereplői, a közönség és nem utolsósorban a türelmes és engem támogató feleségem és lányaim. Az elismerés nekik is szól.
