Petrik Pál festőművészünk születésének századik évfordulójára a zentai múzeum májusban megrendezett retrospektív, mondhatnánk, életmű-kiállítását követően nemrégiben napvilágot látott e kiállítás katalógusa is. Szarka Mándity Krisztina (kétnyelvű) munkája azonban több a katalógusnál, mert a művek jegyzékén túl részletes élet- és pályarajzot ad mind festői, mind díszlettervezői munkásságáról. Ha tudjuk, hogy Petrik Pált elsősorban az informel, tehát a minden szabálytól mentes, különböző anyagokat felhasználó festészeti irányzat, valamint színházi díszlettervezői munkájában a zárt terek nyitottá tétele alapján ismerte nemcsak a vajdasági, de az egykori jugoszláv térség is, akkor nyilvánvaló, nem akármilyen formátumú képzőművészről van szó. Ezt bizonyítja a szerző szöveggel és képpel, azaz gazdag reprodukciós anyagával egyaránt.
Már a bevezető gondolatokban Szarka Mándity megállapítja, hogy az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején készült műveivel magára vonta a figyelmet, mégpedig az egyetemes jugoszláviai képzőművészeti színtéren. A különböző anyagokkal, elsősorban a homokkal alkotott képei keletkezésükkor kapcsolódni tudtak az időszerű hazai és külföldi művészi törekvésekhez, ám paradox módon fizikai valóságukban éppen ezek a legkevésbé időtállók. Művészetének ezt a korszakát emeli ki a két ismert belgrádi képzőművészeti kritikus, az apa és fiú, Ješa és Jerko Denegri, de Ács József, Miloš Arsić és Bela Duranci is. Ez utóbbi szerzőnek a 2004-ben az újvidéki Forumnál megjelent Petrik-monográfiájában olvashatjuk: „Egy olyan festői elkötelezettséget képviselt, amely a belgrádi és más jelentős képzőművészeti központok alkotótevékenységében a hetedik évtizedben sem élt meg olyan mérvű eltávolodást a kubizmus és a geometrikus absztrakció hagyományaitól, mint ahogyan azt az informel lényege megkövetelte… Nyilvánvaló, hogy Petrik informelje, amelyben a homok dominált, az alkotó igazi és őszinte kreatív poétikája volt, furcsa sajátosság, ugyanakkor a legmegfelelőbb képzőművészeti kifejezésmód is.”
A zentai születési centenáriumi kiállítás megálmodója és szervezője most megjelent munkájában a kései és talán lassú indulás nyomai után is kutatott. Megállapítja, hogy visszahúzódó természete, valamint az, hogy a múlt század harmincas és negyvenes éveiben cégtábla és reklámfelületek festésével kezdett foglalkozni, valóban az amatőrök világában tartotta (ezért nem is állított ki a szabadkai Népkörben 1938-ban a fiatal hidasok kiállításán). Ellenben ott volt az 1946-ban indult, Hangya András vezette figurálisrajz-tanfolyam növendékei között, a nála jóval fiatalabbakkal, Sáfrány Imrével, Vinkler Imrével, Kalmár Ferenccel, Almási Gáborral, Boschán Györggyel, Marko Vukovićtyal… S innen már egyenes út vezetett a belgrádi képzőművészeti akadémiára. A Petrik-könyv, -katalógus egyik nagy meglepetése, hogy első ízben láthatjuk az akadémián készült vázlatainak nem egy darabját (Petrik Tibor, a festő fia adományainak köszönhetően). Noha ezek a szocialista realizmus szellemét tükrözik, amellyel Petrik igen gyorsan szakított is, mégis fontosak, hiszen egy állomást jelentettek a cégtábla- és plakátfestéstől a Hangya-iskola készséget fejlesztő korszakáig, majd későbbi ismert „homokos-informeréig”, a papíremberek és üvegképek (ezekről Tolnai Ottó értekezett képzőművészeti esszéköteteiben) elkészítésnek korszakáig – a Széttört illúziók sorozata kapcsán megható az a festői élettapasztalati megállapítása, miszerint: „Az emberi szomorúság és bánat elmúlik ugyan, de a nyoma megmarad, mint üvegen a repedés” –, azoknak a remek díszleteknek az elkészítéséig, amelyek ugyancsak ennek az életműnek a szerves részei.
Mert vitathatatlan, Petrik Pál jelentőset alkotott színházi díszlettervezőként is. Szarka Mándity kötete is jelzi: az akadémiáról visszatérve Szabadkára, állást azonnal kap a Népszínházban, de két évig csak színfalfestőként dolgozik, s csak ezután nevezik ki díszlettervezőnek.
Szcenográfusi munkásságának értő megvilágítását Gerold László színikritikusi munkássága alapján rekonstruálhatta a zentai Petrik-tárlat, de maga ez a kiadvány is, hiszen ő volt az, aki már a hatvanas évek elejétől végigkísérte Petrik gazdag színházi tevékenységét. Ő írja róla: „Petrik legjobb díszletei, amelyeket a Brecht-szöveghez tervezett; a Kaukázusi krétakör és a Kurázsi mama színpadképeiben találkoztak a tervező egyéni törekvései, hajlama a rendezői koncepcióval és a dráma jellegével.” S tegyük hozzá: Háy Gyula Isten, császár, parasztjában és a Mohácsban, Katona Bánk bánjában, Csehov Három nővérében és a Sirályban, Dürrenmatt A nagy Romuluszában, Beckett Godot-ra várva című drámájában éppúgy, mint a hazai vajdasági ősbemutatókra készült díszletekben, s itt mindenekelőtt Deák Ferenc Áfonyák, Tóth Ferenc Jób és Varga Zoltán Tanítvány című előadásainak díszleteire gondolunk. Mindenekelőtt ezekben látjuk megvalósulni azt az elvet, miszerint a díszlet funkcióját abban látta, hogy a színhely életszerű ábrázolásával a darab szellemiségét jelképesen fogalmazza meg. Azt már mi tesszük hozzá – s erre a most megjelent könyv is bizonyíték –, hogy Petrik a díszlettervek terén is újított, méghozzá azzal, hogy a klasszikus kulisszák helyett a játszóteret nyitottá, legalábbis, hacsak tehette, nyitottabbá tette. Nyitott a végtelenség s ezáltal az időtlenség felé is.
A most megjelent, jól megszerkesztett és kitűnő képanyagot felvonultató kiadvány méltán állítható a Petrik művészetéről legmélyrehatóbban foglalkozó kiadványok sorába, mint amilyenek a már említett Duranci-monográfia, Ninkov K. Olga tanulmányai vagy Grozdana Šarčević részletes katalógusának bevezetői, amely katalógus Petrik Pál 1980-ban megrendezett újvidéki és szabadkai retrospektív tárlatához készült.
Zárszóként, mivel Zentán vagyunk, a városnak tisztelettel kell emlékeznie Petrik Pálra, hiszen ő volt az, aki az örökkévalóságnak művészi szinten megfestette a Szent István-plébániát, a Pannónia Szállót, a Slavnić-házat s nem egy itteni Tisza-parti emlékét.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
