A Hot Jazz Band Kossuth-díjas magyar jazz-zenekar lépett fel a Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ Nyárhangoló fesztiváljának a nyitónapján. A koncertet hangulatos környezetben, a tóparton a parkban, a Zenepavilonban tartották meg, amely köré szép számmal összegyűlt a közönség. Az időre nem lehetett a panasz, de a vidám muzsikájú Hot Jazz Band, a nevéhez méltóan, még jobban felforrósította a hangulatot.
A Hot Jazz Band nemsokára a negyvenéves fennállását ünnepli, leginkább a korai jazz és a két világháború közötti magyar könnyűzene – Karády, Kabos, Jávor, Latabár filmek – korhű megszólaltatóiként ismertek. A dalokat hallgatva szinte nem is lehet kibírni lábmozgás, táncolás nélkül.
A koncert előtt Bényei Tamás trombitással, a zenekar alapítójával, vezetőjével beszélgettünk. A Hot Jazz Band a világ számos pontján lépett fel, Amerikában is zenéltek, de Vajdaságba még nem igazán jutottak el. Erről is kérdeztük.
A Hot Jazz Band Palicson (Fotó: Molnár Edvárd)
– Tulajdonképpen jártunk már Vajdaságban, voltunk a Dombos Festen is, de nagyon régen. Többször léptünk fel Horvátországban, emlékezetes maradt egy varasdi fesztiválon való részvételünk, de sokat megyünk Erdélybe is. Délvidék eléggé kimaradt, márpedig a dédanyám újvidéki volt, úgymond amerikás magyar. Heten voltak testvérek, az 1800-as években vándorolt ki a család, ő akkor hároméves volt. A későbbiekben ott ismerte meg a dédapámat, aki viszont 1920-ban hazajött a szüleihez. Nálunk az utódok elég gyorsan születtek meg, így sokat lehettem a dédanyámmal. Kiválóan beszélt angolul, de sajnos kamaszként az ember még nem érdeklődik az iránt, hogy előtte milyen volt az élet, hogyan éltek az amerikaiak annak idején, mi történt Délvidéken. Ha a dédanyám nem is tudhatott mindent, de a családtól biztos hallott valamit. Sajnos én még Újvidéken sem jártam, de nagyon jó lenne egyszer oda is eljutni. Apám családja pedig Felvidékről származik, de még oda se mentem el. Én egy hazafias érzelmű konzervatív ember vagyok, nekem fontos az, hogy az elcsatolt területeken is játsszunk. Erdélyben talán mi vagyunk a legtöbbet odautazó zenekar, legalább ötven fellépésünk volt ott. Az ambícióimhoz tartozik, hogy játszunk a határon túli magyarságnak, és amennyiben meghívnak bennünket, boldogan megyünk.
Mindenféle helyszínen fellép a zenekar, hogyan áll össze ilyenkor a repertoár?
– A kis kocsmáktól a nagy fesztiválokig mindenhol játszunk. Ezért is tudunk ebből megélni. Amikor valamely jazz-zenészek nem akarnak valahol fellépni, azt mondják nem mennek el, én akkor is elmegyek, mert játszani akarok, rutint szerezni. A zenekar is attól ilyen rutinos, hogy sokat játszunk. Ami a repertoárt illeti, nemcsak amerikai dalokkal lépünk fel, hanem a háború előtti magyar zeneszámokkal is, főleg a magyar közösség előtt. Itthon erről vagyunk híresek, de nagyon jó volt Amerikában is fellépni, szépen fogadtak bennünket. Attól függ hol játszunk, a magyar közönségnek inkább magyar dalokat adunk elő és néhány ismertebb amerikait, de ha egy nagyobb városban vagyunk, mondjuk Budapesten, és azt látom, hogy a közönség javarészt külföldi, akkor több amerikai, vagy más külföldi dalt játszunk. Amerikában is játszottunk magyar dalokat, ami meglepte őket, mert nem gondolták volna, hogy egy másik, egy távolabbi ország kultúrájában ez a zene ilyen mélyen benne van, nagyon csodálkoztak ezen. Kínában is voltunk és a szervező megijedt, hogy a közönség nem ismeri ezt a zenét, de mindenki velünk énekelte a dalokat. Ennek a zenének viszont lassan leáldozik, mert egyszer minden elmúlik. Valamilyen szinten, mint a múlt zenéje, megmarad talán a nyoma, de az élők sorából már eltávozik az a generáció, akiknek a fiatalságát jelentette ez a zene és erre táncoltak. Magyarországon a nyolcvanas években több dixieland zenekar is létrejött, de újabbakról nem tudok.
Mik a további tervek?
– A trombitálás olyan, mint a sport, egy idő után abba kell hagyni, mert nem bírják az arcizmok, nem bírja a szervezet. Azt szeretném viszont, ha még tíz évig jó kondícióm lenne, akkor majd lassan hetven leszek, azután pedig nyugdíjba vonulnék. Addig is viszont rengeteg tervünk van. Egy élet nem elég arra, hogy eljátsszuk azt a sok zeneszámot, ami a rendelkezésünkre áll. Öt évvel ezelőtt készítettünk egy Josephine Baker műsort, akkor volt kilencven éve annak, hogy a művésznő Budapesten járt, ezzel még szeretnénk foglalkozni. Lovász Irénke népdalénekes gyönyörűen énekli a Karády-dalokat, vele is már dolgoztunk, de még vannak ötleteink. Hat-hét lemeznyi zeneszámot is összegyűjtöttünk, de ennek csak a töredékét véglegesíthetjük. Úgy gondolom, hogy amit egy jazz-zenekar elérhet Magyarországon, azt elértük. Elismertek lettünk, fontos díjakat kaptunk és megélünk a zenénkből. Mást, szebbet, jobbat, nem is kívánhatnék, talán csak azt, hogy többször jöjjünk Palicsra.
