Bereményi Géza írja a Vadnai Bébi című, tavaly megjelent regényében: ,,– Mert Bachtól már gyerekkorában rosszul lett, ha meghallotta. Csak hitetlen zenét bírt ki egészen a halálig. Mindez a hetvenes évek első felében hangzott el, amikor zárt társaságokban a materializmustól elkezdett visszafelé lendülni az inga. A házigazda maga is nevetett, amikor azt mondta: – A hitehagyott emberrel az a baj, hogy az bármit elhisz.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, a magyar kultúra napjának vajdasági központi eseményét jelenlétükkel megtisztelő, ünneplő Közönség!
Először is szeretettel és tisztelettel gratulálok a Magyar Nemzeti Tanács és a magam nevében a díjazottaknak, a ma este ünnepeltjeinek, a vajdasági magyar kulturális és művészeti élet nagyszerű és meghatározó alakjainak.
Három oka van annak, hogy Bereményi-idézettel indítottam, ezt választottam beszédem első részéhez. Az egyik mindenképpen magához a szerzőhöz köthető, ahhoz a sokoldalú alkotóhoz, akit az esetleges műfaji áthallások nem gyengítenek, hanem erősítenek, akinek műveit egyaránt élvezik az egyébként minden tekintetben másként vélekedők is. A másik ok mindenképpen magában az idézetben rejlik. A harmadikról később.
A magyar kultúra napjának mai ünnepére készülve engem legjobban az foglalkoztatott, mi a kultúra termékeinek a feladata a mi életünkben. Mi a filmek, regények, dalszövegek feladata? Azt hiszem, nem tévedek sokat, ha azt állítom, az örömszerzés mindenképpen.
A művészi alkotás örömet kell hogy szerezzen az olvasónak, nézőnek, hallgatónak, annak a közösségnek, amelyhez szól, legyen az egy falu apraja-nagyja, vagy egy kortárs zenei hangverseny-, színházi előadás közönsége, magányos, esti könyvolvasás. Szavalóverseny, citeraoktatás egy félig hideg teremben az iparosok klubjában.
A művészi alkotás befogadása élvezetet jelent, örömet szerez.
Ha a művészi alkotás jelentette örömérzésről beszélünk, akkor a kulturális életen belüli viszonyrendszerről is beszélünk, amely ha egyensúlyban van, akkor segíti az örömérzést, felhívja a közönség figyelmét a nagyszerűre, és kifejezi elégedetlenségét a silányság okán érzett becsapottság érzése miatt.
Ezzel az örömérzéssel történt valami a kultúránkban, a magyar kultúrában. Ami történt, nem jó. Ellenkezőleg, érzésem és tapasztalatom szerint nagyon is rossz. Ugyanis eltűnt az öröm.
Meggyőződésem egyébként, hogy – egyebek mellett – erről is szól a Vadnai Bébiből vett idézet. Pontosabban: emiatt a tapasztalat, érzület, érzés miatt idéztem.
Az öröm helyébe a méricskélés került, a kulturális életen belüli viszonyrendszer furcsa megbillentsége, amelyben a táborlakók idegesen mutogatnak a másik tábor lakói felé, az alkotók fölé helyeződnek a megmondók...
Mostanság túl sokszor nem az a fontos, hogy milyen egy műalkotás, hanem az, hogy hozzánk tartozik-e, aki létrehozta. És onnan mérik a kritikát. A tartozás felől mérik a minőséget, ami az alkotókkal szemben igazságtalan – így, emiatt születnek, születhetnek közepes művekről hangzatos kritikák és nagyszerű alkotások így süllyednek bele a tájba.
Ha nem volna a közönség, mélyen kétségbe kellene esnünk. Az észen lévő, a műalkotás nyújtotta élményben – mostanság leginkább magára hagyottan – örömet kereső és felfedező, az elmaradt katarzist szóvá tevő közönség.
A magyar kultúra vajdasági, központi ünnepségén, a Bereményi-idézet, Bereményi-művek mindannyiunk számára közös emléke alatt mondom el a harmadik okot, amiért választottam: ahogyan az embert ábrázolja: Eperjes Károly piacán, Petőfi csataterén, a sámlin ülő, focit hallgató gyermek fejében, Vadnai Bébi lelkében.
Az embert, aki jelen van, és kész arra, hogy visszahozza az örömérzést – A Forum kiadta Tolnai-féle Kalapdobozban, Mezei Szilárd egész estét betöltő, Amerika szálló (Isten hozott kedves vendég) kompozíciójában , Kovács Ákos kamerájában, Antóczi Dorottya színpadi jelenlétében.
A nagy hatású és nagy tekintélyű Fülep Lajos alapművéről, a Magyar művészetről, tanítványaival való viszonyrendszeréről, saját művének az életére és alkotótevékenységére gyakorolt hatásáról jelent meg egy izgalmas tanulmány 2011-ben a Mozgó Világban, ahol a szerző, Perneczky Géza leírja, hogy: ,,Eszembe jutottak azok a már Fülep életében elejtett fenntartások, amiket éppen a leglojálisabb kollégái, például Zádor Anna, vagy a legjobb tanítványai, így Körner Éva néha-néha megpedzettek. Körner válaszából is idéznem kell néhány mondatot: »Na, most az nagyon érdekes, hogy milyen viszonyunk volt Fülep Lajossal, akár Németh Lajosnak, akár nekem. […] az Öreggel való együttlétekből az abszolút pozitívum az volt, amikor, mondjuk, teljesen függetlenül attól, hogy milyen műről vagy milyen korszakról volt szó, a művészi megfogalmazódás minőségéről beszéltünk. […] Viszont, s ez nagyon jellemző volt, ha én olyasmit mondtam, ami nem felelt meg az Öregnek, akkor nem szállt vitába velem, hanem szó nélkül hagyta, jelezve az elborzadását.«”
Egy másik fontos, számos beszélgetés, interjú, megszólalás tárgyát jelentő kérdés, hogy a kulturális autonómia adta felhatalmazással élő, magának közjogi beágyazottságot kivívó nemzeti tanács vajon a gettósodás irányába vezeti-e a közösséget.
Azt hiszem, erre a kérdésre csak úgy tudunk válaszolni, ha nem kerüljük meg azt a tényt, miszerint a közösség, amelyről szó van, kisebbségben létezik, így tehát a gettósodás – nemzeti kultúrába való bezárkózás (?) fogalmának párja könnyen az asszimiláció lehet, melyet lánykori nevén multikulturalizmusnak hívtak.
Kisebbségi létező és kiteljesedni kívánó kultúráról beszélve a kulturális autonómia szerve, a nemzeti tanács lehetősége, felelőssége és hatalma felől, megalapozottabbnak tűnik a gettósodás fogalomhasználat helyett a provincializálódás, aminek veszélye egy kisebbségben élő közösség esetében fokozottan fennáll, és aminek ellenszere az örökségét, kortárs értékeit megteremteni és felmutatni kívánó – a többségi, az egyetemes magyar, a társművészetek irányába – nyitott kultúra.
Fülep Lajos, a ,,nagy Öreg” ösztönző-bénító jelenlétéről szóló idézet azt az állapotot is leírja, amelyben mi is vagyunk, amelyben nyilván minden, korszak- és strukturális váltáson, változáson áteső kultúra benne van. A ,,nagy Öreg” természetesen magatartást jelöl, és nem egyetlen személyt, ilyesféle közelítésről nincs és ne is legyen szó. A kérdés, ami azonban adódik: miképpen tudjuk közösen jól áthidalni, kezelni ezt az állapotot.
A vajdasági magyar kulturális stratégián – amelyet 2011-ben egyhangúlag fogadott el az MNT, és amelynek megvalósulásáról minden év decemberében megtett jelentést is egyhangúlag támogatta az ötpárti vajdasági magyar parlament – keresztül ezt az állapotot jól le lehet írni, amiként a törekvéseket, hatásokat, ellenhatásokat is, a hibákat és eredményeket, hiszen mindezekről, nem csak ma, hanem sokszor és sokat kell beszélnünk, lévén, lejár az MNT négyéves mandátuma, számot kell adnunk az elvégzett munkáról.
Kezdeném azzal, hogy amikor írni kezdtük a stratégiát, össztüzet zúdítottak ránk, az MNT-t összességében egyszerre kevésnek és soknak tartók mellett nem kíméltek még a közvetlen munkatársak sem. Az volt az általános meggyőződés, hogy a kultúrában képtelenség stratégiát megfogalmazni, mert az ellehetetleníti az alkotótevékenységet, ne adjuk fel a járt utat, mert ami felé tartunk, az nem járatlan, hanem járhatatlan.
A széllel szemben-féle megtett utam, utunk nem azért sikeres, mert bebizonyosodott, hogy a járatlan út járható – ez önmagában igen kevés volna, nem is azért, mert a ,,nagy Öreg”-féle magatartás megváltozott, dehogy, semmi ilyen nem történt.
A kulturális stratégia mint új, mind ez idáig ismeretlen, egyedülálló és valóban járatlan út azért sikeres, mert rendszerbe foglalja az eszközöket. Nem az alkotótevékenységet, hanem azokat az eszközöket, amelyek a kulturális élet szereplőinek lehetőséget adnak arra, hogy átlássák a kultúra struktúráját, azon belül megleljék a hiátusokat, és azokat a maguk művészi teljesítményével töltsék meg. A stratégia ad lehetőséget arra, hogy a kulturális élet aktorai megfonják a Vajdaság egészét átfogó, abból senkit, még a legdélebbi magyar székely falut sem kihagyó kulturális hálót.
A vajdasági magyar kulturális életet nem a gettósodás veszélye fenyegeti. Fenyegetheti a kiüresedés, a fogyatkozás, a pesszimizmus, ami az elmúlt évtizedek és múlni nem akaró egyhelyben topogás következménye, és fenyegeti a ,,nagy Öreg”-féle magatartás, amely a sajátjától eltérő megoldást kíméletlenül miszlikbe aprítja – de nem fenyegeti a legnagyobb ellensége, a provincializálódás. Éppen a stratégia által a fiatal tehetségeknek, pályakezdőknek és mellettük a középgenerációnak is munkahelyet, lehetőséget, projektumaiknak megvalósulást biztosítva – gondoljunk csak arra, hogy egyedül mi, vajdasági magyarok nem igényeljük a Magyarországról történő intézményfenntartást, ehelyett projektumok támogatását kértük és kapjuk, a kultúrában például két évnél nem lehet hosszabb egy projektum, hogy minél többen juthassanak lehetőséghez. Úgy vélem, az, hogy nem egy-egy intézmény rezsijére költjük a pénzt, hanem például arra, hogy előadóművészeink eljussanak minden egyes vajdasági iskolába, ahol van magyar osztály, és rendhagyó irodalomórát tartsanak a klasszikus, majd jövőre kortárs magyar irodalomból, lényeges momentum.
Tizenöt évvel ezelőtt, 1999. augusztus 20-án alakult meg az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács. Rendkívüli, bátor tett volt, a vajdasági magyar válasz arra, miképpen lehet autonómiát építeni – a miloševići rendszerben, a bombázásokat követően. 2002 októberében alakult meg a Magyar Nemzeti Tanács, decemberben megválasztották az Intéző Bizottságot és a szakmai bizottságokat. Elmondhatjuk, hogy tiszteletre méltó, úttörő és nagyon fontos munkát végeztek, törvényes lehetőségek, felhatalmazások nélkül. Közülük többen a jelenlegi MNT legnagyobb bírálói, legfőbb hibájának a politikai hovatartozását tartják – pedig ha beleolvasnak a saját életrajzukba vagy az MNT történetébe, eszükbe juthat, hogy amit ma elvi-erkölcsi-politikai hovatartozási síkon bírálnak, annak ugyanolyan elvi-erkölcsi-politikai színezetben voltak legmagasabban reprezentált tagjai. Hacsak nem tekintik felmentésnek, hogy nem volt hozzá törvényes háttér. De akkor gittegyletté minősítik azt, ami a vajdasági magyar kisebbség életében – nekik is köszönhetően – az egyik legnagyobb eredmény 1918 óta.
Ezt a kérdést is majd körbe kell járni, amikor a gettósodást, multikulturalizmust, a többségi kultúrával való kapcsolat építésének lehetőségeit, a magyar–magyar kulturális párbeszéd módjait kutatjuk, a mostani MNT négyéves teljesítményét és hibáit értékeljük.
A vajdasági magyar kulturális élet egyik legnagyobb eredményének a stratégiánkat és az abból fakadó lehetőségeket tartom. A stratégiát természetesen megírhattak volna az előző MNT-ben is, ehhez ugyanis nem kellett törvényes felhatalmazás, ma sem ehhez kell, amihez meg kellene, az nincs igazán, gondoljunk csak a nemzeti tanácsi és a kultúráról szóló törvény közt feszülő kollízióra. Ami miatt nem született meg korábban a kulturális stratégia, az a járt utat járatlan, pláne járhatatlannak tűnőért ne adj fel-féle magatartásból fakad.
Sok mindent közösen kell végiggondolnunk mindezek kapcsán. De ehhez meg kell határoznunk azt a minimumot, amely lehetővé teszi a párbeszédet és a vitát, a rosszindulatú, alacsony szintű, sokszor méltatlan vádaskodás helyett. Ehhez kívánok mindannyiunknak józanságot és belátást, mert az a kulturális termék nyújtotta öröm újra megszerzett élvezésének ez is egyik föltétele.
Ehhez a közös feladathoz idézem Fülep Lajost 1929-ből: ,,Utcahosszat üres házak, üres tekintetű emberek: » itt van a nagy kérdés, a nagy probléma, kimondhatatlanul nagyobb, mint az, hogy hányan vagyunk, hányan leszünk – az a kérdés, hogy milyenek vagyunk s milyenek leszünk.« ”
(Elhangzott a magyar kultúra napja délvidéki központi ünnepségén, január 17–én, pénteken Zentán)
