Dr. Bagdy Emőke pszichológus nemcsak Magyarország-szerte tart népszerű előadásokat, könyvei révén Vajdaságban is ismert személyiség, így nem meglepő, hogy csütörtökön telt ház fogadta a Művészetek Háza nagytermében, Magyarkanizsán. Nemcsak helybeliek, hanem a környék településeiről is érkeztek, hogy élőben hallhassák a professzor asszony előadását, melyet egy Makovecz-kiállítással kötöttek egybe. Bagdy Emőke és Valkay Zoltán magyarkanizsai építésszel együtt nyitották meg a kiállítást a Dobó Tihamér-képtárban. A kiállításon pedig Makovecz Imre terveit tekinthették meg a látogatók.
Hogyan kapcsolódik a kiállítás az előadáshoz?
– Nagy tisztelettel emlékezem meg arról az emberről, aki az organikus építészet mestere volt, akit talán nem merészség a magyar Gaudinak nevezni. Csodálatos terveket készített, köztük egy református templomot is, s picit szégyenkezéssel mondom sokunk nevében, hogy Budapesten egyetlen középülete sincs, művészete nem tudott behatolni, mert személye és gondolatai nem voltak kívánatosak a szocialista politika számára. A rendszerváltás után ez megváltozott, ám Budapesten csak most készülnek méltó emléket állítani neki. Az én édesapám református lelkész volt, aki imatermet építtetett, később lebontották, s Makovecz erre a helyre tervezett egy református templomot. Hívő reformátusként, amikor erről tudomást szereztem, apám emléke előtt tisztelegve, elhatároztam, hogy egy évi jövedelmemet, valamint az előadásaim bevételét is felajánlom arra a célra, hogy ez a templom megépülhessen. A kormány támogatásával zajlik a gyűjtés, mi a magunk kis hozzájárulásával szinte tégláról téglára gyűjtjük a rávalót. Az adománygyűjtés egyik érdekes formája, hogy téglajegyeket árusítunk, amelyeket névre szólóan állítanak ki, hogy majd utólag albumba kerüljön mindazoknak a neve, akik hozzájárultak a templom megépítéséhez. De nem csak emiatt látogattam el Magyarkanizsára, szívesen tartok előadást bármikor a pszichológiáról.
A pszichológiai irányzatokon belül hová helyezi saját magát?
– Én az egészség pszichológiát képviselem, amelynek egészen új látásmódja, szemlélete nem azt mondja, hogy kerüld a stresszt, hanem küzdésre tanít, arra, hogy mi az az erőrendszer, amely izmosítja a lelket. Ahogy fizikai szempontból eddzük a testünket, úgy lehet edzeni a lelket is. Nem kerülhetjük a stresszt, mert akkor nem volna szabad munkába járni, és ritkítani kellene a családtagokkal való találkozást is. Hiszen mi az, ami stresszel? Aki fontos, ami fontos, a többi meg nem számít. Mindaz, akit és amit szeretünk, az hoz konfliktusról konfliktusra rengeteg bajt az életünkbe, a kérdés pedig az, hogy tudjuk-e kezelni. Egy konfliktust soha nem lehet megoldani, kezelni kell úgy, hogy elviselhető legyen, hogy túléljük, hogy mindenki a lehető legjobban járjon. Ez az együttélés művészete. Egy olyan korban élünk, mikor hihetetlenül nagy szükség van a pszichológia üzeneteire, amikor olyan a világ körülöttünk, hogy szinte tehetetlennek érezzük magunkat: Hogyan változtassunk azon, ami nem jó, amivel nem vagyunk boldogok és elégedettek? Egy mód van: Megkeresni magunkon belül azokat az erőket, amelyek segítenek talpon maradni, élni. Én ezt egy kicsit küldetésemnek is érzem, ez az én életemnek az értelme, hogy amíg én talpon vagyok, segítsek másoknak talpon maradni.
Hisz-e abban, hogy az ember elérheti a teljes boldogságot?
– Fellengzősnek hat az, hogy boldogságpszichológia, mert mi a boldogság kék madara? A boldogság egy realitás, az ember boldogságra született emberi lény, de kérdés, hogy mi magunk megtudjuk-e teremteni. Egyedül nem megy, mi társas lények vagyunk, csak együtt tudjuk megélni. Mert ami csak nekem jó, az nem igazi boldogság. Az igazi boldogság az, amit meg tudok osztani. Hamis kérdéseket tesz fel a korunk, hogy mitől lennél boldog, mit szeretnél, mire van szükséged, holott az a kérdés, hogy mikor voltál életedben igazán boldog. Erre az emberek mindig valamilyen szeretetkapcsolatot idéznek fel, valakivel boldog voltál, valaki örömöt okozott, valakinek te örömöt szereztél, nem magadban örömködtél. A másoktól kapott vagy másoknak szerzett öröm az, amikor mozgások vannak az emberi kapcsolatokban. Ez a pszichológia a boldogságot is úgy kezeli, hogy elkezdte tételesen megnézni, hogy valójában kik azok az emberek, akik ebben a stresszzivatarban nem betegszenek meg, golyóállók maradnak. Itt vagy te, ugyanannyi baj ér téged is, mint engem, én itt összeroppanok, kilyukad a gyomrom, te meg itt virulsz, hát mit tudsz te? Ezt kezdték kutatni, kiderült az, hogy mik azok a tényezők, amelyek lelkierőt adnak. Pszichológiai kísérletek, megfigyelések, követéses vizsgálatok során jutottak idáig, s párat ismertetek is ezekből az előadásomon.
A pszichológián kívül közel áll önhöz a pedagógia is. Mi a véleménye a mai oktatási, nevelési módszerekről? Másképp kell-e a mai fiatalságot nevelni, mint régebben?
– Évszázadokon keresztül a frontális módszer uralkodott, ami azt tette céljává, hogy a tanár tudását átültesse a gyerek fejébe. A mai világban a tudásanyag olyannyira megsokszorozódott, hogy a konkrét tudás átadásának igyekezete elhibázott dolog volna, nem lehet kiválasztani azt az ismeretanyagot, amely a műveltséget meghatározza. Az új szemlélet azzal szembesít, hogy ebben a globalizálódott világban, az eszközök lehetővé teszik az ismeretek megszerzését, ezért az ismeretszerzés útjait, gondolkodás módjait kell megtanítani. Mivel emberi kapcsolatok hálózatában élünk, az interaktív tanítási módszer a cél, a csoporttal való együttműködés keretében kihozni a tanulóból azt, amit csak lehet. Például egy tanár felosztja a gyerekeket csoportokra, s amit majd tanítani akar, annak a témáját előre kiadja, gyűjtsék össze, dolgozzák ki, hogy mit tudnak róla. Összeszedi, s azt mondja, nézzétek, ti milyen sokat tudtok erről. A tanár feladata pedig, hogy rendszerbe foglalja. Másfajta bizalmon alapuló kapcsolat ez, amely nem feltételezi, hogy a tanár mindent tud, mert ma nincs olyan, hogy mindentudó. Ez egy szövetség, ahol a tanítvány elfogadja mentorának, szellemi vezetőjének a mesterét, s ez utóbbi annyival jár előrébb a diáktól, hogy ő ezeket a tájékozódási útvonalakat már ismeri.
