Ki emlékszik arra, mióta tartjuk Zentán a magyar kultúra délvidéki központi ünnepségét? És ki tudná megmondani, mióta ünnepeljük a magyar kultúra napját? Azt, hogy miért, ma már mindenki tudja, minden gyermek fújja: a kézirat szerint 1823-ban ezen a napon, vagyis január 22-én fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnuszt.
Petőfi Sándor azon a napon éppen három hetes volt. Iparkodott aztán nagyon, hogy méltó legyen az évhez, a hónaphoz, a naphoz, a napokhoz.
A délvidéki központi ünnepséget két évvel azt követően kezdte szervezni a Thurzó Lajos akkori igazgatója, Hajnal Jenő, hogy megnevezésre került a nap, az ünnep, hogy eldőlt: minden év január 22-én megünnepeljük a magyar kultúrát.
Talán kissé hivalkodó (volt) az, hogy délvidéki és központi ünnepség. Végül is 1991-ben jártunk, még előttünk a szétszakadástól térdig vérben gázoló ország népeinek és nemzetiségeinek végtelen éveken át tartó mindennapjai.
Ha rákeresünk, olvashatjuk: a Magyar Kultúra Napját 1989 óta ünnepeljük. A többit minden gyermek fújja, legalábbis reméljük, hogy huszonhat év elegendő volt ahhoz, hogy így legyen. Azonban ha rákeresünk, azt már explicit kimondva nem találjuk sehol, hogy a kommunista diktatúrának kellett elvékonyodnia, megbuknia ahhoz, hogy ünnepe legyen a magyar kultúrának, hogy ünnepelni való nap legyen. Azt pedig, hogy Zentán huszonnegyedik alkalommal ünneplik a magyarok kultúrájuk napját, végképp nem találjuk, keressünk rá bárhogyan. Ami nincs, ha rákeresel, az nem is létezik, nem is létezett. Amire viszont ha rákeresel és van, az valóságos?
Kölcsey hunyorogva kanyarintja a dátumot, Petőfire rákandikál egy sápadt napsugár.
Miért érezhetjük, érezhettük hivalkodónak 1991-ben, hogy a magyar kultúra délvidéki központi ünnepsége? – Mert ez bizony nem volt másként, évek, évek és évek teltek-múltak anélkül, hogy a kulturális életünk elitje és annak szófogadó holdudvara ellátogatott volna eme eseményre. Berzenkedtek attól, hogy központi. Berzenkedtek attól, hogy délvidéki. Berzenkedtünk. Mégpedig azért, mert a délvidéki jelző használata olyan időszakra utalt a magyar történelemben, amit talán leginkább szégyellni kellett és elhallgatni.
Én ma is a vajdasági magyar kultúra zentai központi ünnepségére indultam, mert a közbeszéd, mint annyi minden más, közmegyezésen alapul, mondataink megfogalmazása, a szavak, amelyeket használunk szocializációs folyamatainktól elválaszthatatlanok, értelmezési síkjaink pedig műveltségünk függvényei, de mire ez a szöveg megszületett, a magyar kultúra zentai központi ünnepségére érkeztem meg.
Tartok attól, hogy a dolgokat nem lehet félig csinálni. Amint egy Himnuszt nem lehet fél szívvel írni, Segesváron félig hősi halált halni, Sinkovitsként félig szavalni, szívátültetést félig végezni, és félig olimpiai bajnokká lenni, úgy nem lehet a külhoni/határon túli magyar kultúrát félig alakítani.
Ha nem lehet félig, akkor mégis hogyan? Felelősséget vállalva. Vegyük sorban Kölcsey (1823), Petőfi (1848), Sinkovits (1956), Szabó Zoltán professzor (1992), Hegedűs Csaba (1972 München!).
A bukás, a szégyen, a hibázás, a magára maradottság, a félretettség, a meg nem értettség, a gúny és szélsőséges esetekben, mint amilyen egy forradalom és szabadságharc, háború vagy terrortámadás, a börtön és a halál lehetőségével számolva kell teljesíteni.
Ez a reális világ, amiben a felelősségvállalás következményekkel jár, de amelyek akár a közösségi egymásra találás szép pillanatai is lehetnek.
Viszonyítani szeretném nézőpontomat egy másik, a virtuális világhoz, ahol nincs felelősségvállalás és nincsenek következmények, ahol nem jegyzik, hogy a kommunista diktatúrának kellett elvékonyodnia és megbuknia ahhoz, hogy a magyar kultúrának ünnepnapja legyen, viszont ahol hat igazán remek magyar író, a legismertebb közösségi portálon megjelent felhívásához, hogy váljanak folyóirat-előfizetővé, negyvenen csatlakoztak. Tehát Nádas, Esterházy, Parti Nagy, Grecsó, Háy és Garaczi felhívására negyven magyar ember érezte úgy, hogy tennivalója van a magyar folyóiratkultúra megmentése terén. (Politikai találgatások helyett mondom, hogy az adatot nem a Magyar Nemzet, hanem a Népszabadság hozta.) Érheti az embert ennél nagyobb szégyen is, mondhatnánk, de nem mondjuk. Mert azt még álmunkban se gondoljuk, hogy a fent említett írók politikai, értékrendebeli, a vallásról, a szabadságról, a magyarságról, a szerelemről, a főzésről való meggyőződésétől eltekintve, vagy éppen ellenkezőleg, csakis azt véve figyelembe, negyven magyart tudnak megszólítani, elérni, negyven magyarnak fontos, amit mondanak, üzennek, fontosnak tartanak. A virtuális világban lehet, a reálisban kizárt.
A virtuális világban előfordulhat, hogy ifjúkorom meghatározó íróival ilyesmi történjék, amiképpen az is előfordulhat, hogy hétszáztizennégy ember lájkolja a hosszú súlyos betegségben elhunyt színészről szóló hírt. (Ez az adat egy regényből való, visszatérek rá.)
A virtuális világ könnyű, mindent megőriz és semmire sem emlékszik, aki abban működik, annak felelőssége nincs, csak elképzelése, de nem önmagáról, hanem arról, ami a reális világban történik. De így legalább nem hibázik. Nem félig, hanem egészen hibátlan, mert egészen súlytalan. Mondjuk Malacpofával szemben, akit feldobnak, de ha el nem is kapja senki, neki van súlya – a Magyar Kultúra Napján apró tisztelgés a mindenki és senki viszonylatában.
Mindezek okán tehát – és mivel a döntés szabad –, a magam részéről továbbra is csakis és kizárólag a reális világ felől szeretnék közelíteni a mai ünnep kapcsán néhány momentumoz, megőrzendő a könyvbe kötött regények illatát, a visszavonulását (és nem a visszavonulást mímelő) követően írt nagyszerű Kölcsey-szövegek üzenetét, Petőfi emlékezetét és Szerb Antal éppen nyolcvan éve írott budapesti útikalauzát marslakók részére.
2015-ben az újabb négy évre megválasztott, harmincöt fős Magyar Nemzeti Tanácsban harmincegy mandátummal rendelkező Magyar Összefogás egyik legfontosabb vállalását kell elvégezni a kultúrában is: felül kell vizsgálni a stratégiát, megfogalmazva, hogy mit sikerült elérnünk és mit nem, miben döntöttünk helyesen és mi volt tévedés, le kell vonnunk a következtetéseket és azok tükrében folytatni a munkát.
Felülvizsgálni, értékelni, újragondolni csak azokkal szabad és lehet, akik ennek a kultúrának az építői, akik odaállnak a vajdasági magyar kultúra megmaradásának ügye mellé a valóságban, akik tevékenységükkel azt vallják, hogy nem áll tőlük távol a felelősség vállalása, mert az ő meglátásuknak súlya van.
Az első és legfontosabb feladat, hogy a stratégia elkészítésének kiindulópontjául szolgáló nagyszabású kérdőívet újra megcsináljuk, hogy a 363 aktív munkát végző magyar művelődési egyesületet újra felkeressük és újra rákérdezzünk mindarra, ami folyamatos működésükhöz számukra nélkülözhetetlen, a kiegyensúlyozott támogatás megvalósítása céljából pedig megkerülhetetlen: székházaik tulajdonviszonya, felszerelés, az önkormányzatokkal kialakított, a rezsiköltségek fedezésében megkerülhetetlen együttműködés, kistérségi magyar-magyar együttműködés, a szemlékre való eljutás és a tagsággal való kapcsolattartás. El kell mondanom, hogy ez a 363 magyar művelődési egyesület kapcsolatot tart és bizalommal fordul az MNT-hez, a közös tervezés és gondolkodás nem újdonság, ennek lett egyik eredménye a kiemelt nemzeti projektumként megvalósult néptáncoktatói képzés és az amatőr színjátszók és vezetőik képzése is, de a Durindó és Gyöngyösbokréta is ennek az együttgondolkodásnak az eredményeként és az MNT közvetlen módon megfogalmazott támogatása által válhatott valóságos fesztivállá.
A magyar kultúra mindennapjai a művelődési házak falai közt vannak. A jövője pedig azon gyermekek fejében, lábában, kezében és szívében, akiket a szülei oda járatnak, akikkel az oktatók foglalkoznak, akikért az egyesületek vezetői telefonálnak, buszokat szerveznek, utazások benzinköltségéért harcolnak.
A magyar kultúra mindennapjai az ő kezükben van. Éppen ezért tartom megkerülhetetlennek, hogy amikor a kulturális stratégiát helyezzük górcső alá, akkor azokat a stratégiákat is a közösségépítés és -megtartás felől vizsgáljuk felül, amelyek első látásra nem ezzel foglalkoznak. Hiszen a demográfia célja is az, hogy magyarként maradjunk meg. Ha csak a sok gyermek a cél, akkor elveszítjük az egykéket, akik néptáncolnak, hegedülnek, szavalnak, elveszítjük a sok testvér közt felnövőket, akik nem jutnak el a zenedébe vagy birkózni, elveszítjük a szülőket, akiknek üres mantra a magyarság, ha nem társul hozzá a közösség reális, valóságon alapuló figyelme.
A magyar kultúra ünnepnapjai az értékteremtés intézményeiben születnek meg. A stratégia újragondolásának kétségkívül legfájdalmasabb fejezete a vajdasági magyar nemzeti színház fogalmának redefiniálása lesz, annak vállalása, hogy ez a 2002-ben megszületett elképzelés mára virtuális fogalommá vált, a nemzeti színház elképzelését másként, más formában kell közelíteni a valósághoz, ezt mindenképpen színházi vezetőinkkel kell újragondolnunk.
A károgások ellenére mára az együttműködés és közös tervezés szinonimájává vált kiemelt jelentőségű intézményeinkkel, a könyvtárakkal, múzeumokkal, műemlékvédelmi intézetekkel és levéltárakkal a magyar kulturális épített és szellemi örökségnek a közösség által történő birtokbavételét és az intézményi fejlesztési kérdéseket kell több körben is végigbeszélni, másrészt a Forum Könyvkiadóval és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézettel olyan húsbavágó kérdésekkel is foglalkoznunk kell, mint amilyen a folyóiratok kérdése.
Tartok attól, hogy a dolgokat nem lehet félig csinálni. Nem lehet félgőzzel, félszívvel, féllábbal, félkézzel. Néha jó volna, mert kevesebb volna az érdeksérelemből következő sértődöttség és hangoskodás, az ideológiai kioktatás, amely szintén csak félig ismer neveket, történelmet, hazát, irodalmat.
De ha így volna, ha mindazokat, akiket ma köszönteni szeretnék és feléjük tiszteletem kifejezni, mindazokat, akik egész szívükkel, teljes gőzzel, kézzel-lábbal, egész valójukkal azért tesznek, hogy a magyar kultúra napján legyen mit ünnepelnünk, akkor őket árulnánk el, akkor azt a vállalást fricskáznánk orrba, amely 1991-ben, a kommunista Jugoszlávia szétesése előtti vészterhes időkben azt mondta: megünnepeljük a magyar kultúra napját, itt, Zentán. Ha a dolgokat elkezdjük félig csinálni, akkor nem fogjuk becsülni az intézményeinket és azokban az elképzeléssel bíró, együttműködésre és építkezésre kész vezetőket.
A szervezők kitartottak és mára a magyar kultúra napjának vajdasági és délvidéki központi ünnepsége úgy Zenta, hogy nem lehet semmi más.
Ehhez szeretnék gratulálni a valamikori és mai thurzósoknak, az Intézetnek és a Szövetségnek. És a ma este megkülönböztetett ünnepeltjeinek, a díjazottaknak is gratulálok, munkájukat, életük tevékenységét megköszönve, erőt, egészséget kívánva.
Végezetül a regényről, melyet már említettem: meggyőződésem, hogy Böndör Pál: Bender & Tsa című regénye az elmúlt huszonöt év egyik, ha nem a legfontosabb vajdasági magyar generációs regénye. Miről szól? A máról és a tegnapról, arról, hogy ha babszem fasisztáknak akarnak bennünket láttatni saját szemünkben, tanárainknak köszönve hogyan leszünk képesek mégis arra, hogy eltanuljuk a túlélés alapvető szabályát: ohne Nemecsek. Arról, hogy magyarnak lenni Vajdaságban, Szerbiában, magyarnak lenni Jugoszláviában és egy letűnt világban, ahol a péterrévei néptanítóról az adatok a kalocsai Főegyházmegyei Levéltárban találhatók, magyarnak lenni egy kultúrában, ami sem megtartani, sem elengedni nem akart évtizedekig, embernek lenni magadra utalva, magyarnak és embernek, ez mintha lehetetlen küldetés volna néha, megtartani nevedben az ékezeteket, figyelni, hogy gyerekeid hol veszítik el vagy tartják meg, az életről és a halálról, mint minden igazi regény, de leginkább arról, hogy félig semmit sem lehet, még regényt írni sem, nemhogy embernek vagy magyarnak megmaradni.
A többi néma lájkolás.
* Elhangzott a Magyar Kultúra Napja délvidéki zentai központi ünnepségén.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
