,,Azért kell küzdenünk, hogy megmaradjunk”

Az István, a király legendás rockopera a 32 évvel ezelőtti, 1983-as ősbemutatójának helyszínére, a Királydombra tért vissza az idén Szent István-napi ajándékként a közönség részére. A Szörényi Levente–Bródy János szerzőpáros klasszikus műve ezúttal Novák Péter koncertszerű rendezésében került színre, a mostani előadásban többen is fellépnek az egykori énekesek közül. Bródy János a Krónikást énekli, Szörényi Levente pedig a kezdő, Te kit választanál? című számot. Az augusztus 18-ai és 19-ei előadást őszre egy vidéki turné követi. A rockopera hétfői főpróbájának szünetében az idén tavasszal a 70. életévét betöltő Szörényi Levente zeneszerző, énekes örömmel állt a Magyar Szó rendelkezésére egy ünnepi interjú erejéig.

 Rohan az idő, ez az Önről szóló könyvnek a címe, amely 70 évet ölel fel. Amikor a rockopera született, 38 éves volt, és akkor bizonyára más üzenete volt a megírt műnek. Vajon mostanra az István, a király üzenete változott-e?

– Üzenetről nem szívesen beszélek, mert én ennek a darabnak a szerzője vagyok, ha bármit mondok, azt ötletszerűen kiragadom, amit értelemszerűen komolyan vesznek, vagy esetleg valaki elkezd velem vitatkozni, hogy nem így van, vagy nem úgy. Egyetlen példát mondok, ez nem üzenet, de az is lehetne. A tavasszal megjelent könyvemben elmondom, nem először, hogy nekem gyerekként a pátoszos ünneplés a Hősök téri menetelést jelentette, ahol Rákosi elvtárs integetett a tribünről. Erre kikérték maguknak, hogy miként hasonlíthatom össze az István, a királyt ezzel. Nem hasonlítottam én össze az Istvánt, csak felidéztem magamban hogy nekem mit jelentett a nagy pátosszal megszervezett ünnep. Gyerekkoromban ez volt, nem tehetek róla.

– Nem szívesen emelek ki dolgokat, hogy erre gondoltunk, vagy arra, tény, hogy 32 éve megy a darab, hála istennek. Ez az első úgynevezett klasszikus darabunk, s azt hiszem, hogy szeretik az emberek. Egyébként mindenki a megfelelő életkorának és az adott politikai helyzetnek megfelelően fejtse meg, nagyon sokrétű a mondanivalója, inkább nem kezdek bele.

Önhöz melyik áll közelebb, Koppány vagy István?

– Erre megint nem szívesen válaszolok. Noha bár ez olyan egyértelmű a közönség számára, kezdettől fogva. Egy ilyen drámát olyan szereplőkkel, akik szemben állnak egymással, nem lehet úgy jól megírni, hogy az ember csak az egyiket tudja elfogadni, a másikat nem. Akkor lesz jó a dráma, ha mind a két szemben álló fél helyzetébe beleéli magát az ember. Senki sem vádolhat azzal, hogy az Istvánnak a zenéje és a dallama vicces vagy parodisztikus lenne. Vannak olyan demagógiák, melyek szerint ha Koppány folytatja az ország vezetését, akkor bennünket ,,kinyírnak” a németek, és ehhez hasonló utólagos magyarázkodások, hogy mi lett volna, ha. Nem lett volna semmi, nem tudjuk elképzelni, hogy mi lett volna, de az egészen biztos, hogy megmaradt volna a Kárpát-medence. Elégedjünk meg ennyivel.

 Vajon akkor, ha így történik, ma lenne-e Európai Unió?

– Ebbe ne menjünk bele. A lényeg az, hogy ami ebben a darabban is látható és érzékelhető, hogy mái napig küzdünk a magyarság megmaradásáért. Vajon miért? Az egyháznak globális feladata van, persze egyeseket érdekel a nemzeti érdek meg a nemzet fennmaradása, de azért a globális cél megvalósítása a fő. Azért kell küzdeni, hogy ne fogyjunk tovább, hogy az országunk megmaradjon. Nem hiszem, hogy le kellene vonni azt a következtetést, hogy ezt István akkor elszúrta, de kétségtelen, hogy az idegen lovagok, a német hadsereggel, a katonákkal, a magyar gerinc megtörésére készültek. Akkor kezdődött el a magyar gerinc megtörése, ezt senki sem vonhatja kétségbe. Lehet itt most mismásolni meg magyarázkodni, hogy akkor nem így lett volna, de ki tudja, mi lett volna, az tény, hogy akkor történt a magyarság gerincének, a vagyonának, Koppány éveinek és népének a megtöretése. Csoda, hogy még vagyunk egyáltalán. Ez az én sommás véleményem.

 Valóban a 21. században is küzdelmet folytatunk. Egyre nagyobb nyomás nehezedik ránk. Itt van például a migránsáradat, épül a fal, s ezért számos támadás ér bennünket, ahelyett, hogy Európa felől a segítő kart nyújtanák irányunkba.

– Igen, itt ez a probléma, nagyon sok van belőle egyébként. Ahhoz nem kell túlzottan épelméjűnek lenni, csak használnunk a józan paraszti észt, hogy az ember egy pillanat alatt átgondolhassa, hogy egy ilyen szervezett és rendezett dolog bizonyos nagyhatalmi háttér nélkül nem működhetne. Ebből kell kiindulni. Hogy ez technikailag hogy valósul meg, az megint más kérdés, leleplezni soha nem fogjuk tudni. Itt mindig felmerül, mint sok más témában is, az, hogy kinek áll érdekében. Kötelező feltenni a kérdést, vajon kinek áll érdekében, hogy ez ilyen olajozottan működjön, az hogy mi kerítést csinálunk, egyáltalán nem egyedi. Hát ott van az izraeli betonfal vagy a mexikói fal stb. Miért mindig mi vagyunk a problémások ebben a tekintetben. Mi elfogadtuk Amerikát, mindenestül együtt, akkor most mi is építhetünk falat az ország azon részén, ahol migránsok áramlanak be. Ők azt mondják, hogy a kábítószer ellen küzdenek így. Mi meg azt mondjuk, a migránsok ellen kell, azért, hogy egyáltalán fel lehessen tartóztatni őket, és meg lehessen kérdezni tőlük, hogy honnan jöttél, édes fiam, és hova akarsz menni. Megváltozott a világ, azt a demagógiát már nem lehet a nyakunkba varrni, hogy a nyugati határon lévő, a Nyugatot a Kelettől elválasztó szögesdróttal hasonlítsák össze ezt a helyzetet. Álljon meg a menet, és menjenek gyógykezelésre, akik ezt mondják. Mert azért ez nem arról szól, akkor sokkal komolyabb dolgok történtek, felszántották a határt, és lőttek. Itt ilyenről szó sincs, senki se fog fegyvert. Olyan demagógia is volt, hogy a leszakított területekről nem tudnak majd átjönni a magyarok, kirekesztettek lesznek. Ez se igaz, a határon bárki átkelhet, nem kell árkon-bokron keresztül érkezni. Politikai szemfényvesztés az egész, rosszindulatú belemagyarázás.

 Élete nagy lehetőségének tartja, hogy az István, a király megíródott?

– Klasszikussá vált ez a mű még a mi életünkben. A lehetőség akkor megadódott, de fogalmunk sem volt, hogy mi lesz belőle, amikor írtuk. Lázas szerzői izgalomban éltünk, a többi csak később derült ki, hogy tényleg jó lett.

Imádja a közönség, valóban klasszikusnak számít, s nem lehet betelni vele.

– Így utólag könnyű okoskodni, én megvallom őszintén, éreztem, hogy jó úton járok zeneileg, de amikor a stúdióban kevertük az anyagot, egyfajta furcsa érzés uralkodott el rajtam, hogy lehet, nem is fogják szeretni majd az emberek. Talán azért, mert nem találnak olyat benne, ami nekik kell. Nem véletlenül gondoltam ezt egyébként, mert bár a tapasztalatok benne voltak az Illés és a Fonográf zenekarból, a zeneértők tetten érik ezeket a dolgokat, de éppen ezért a közönségnek egy bizonyos része nagyon konzervatív abban az értelemben, hogy ha egyszer valamit megszeret, azt semmilyen más formában nem akarja hallani. Ez gátja lehet a művészi kiteljesedésnek minden szerző számára.

 Magyar viszonylatban sokkal nagyobb sikere volt az István, a királynak, mint mondjuk a világszerte agyonreklámozott rockoperáknak.

– Még szép, hiszen hazai anyagból van szőve. Nem véletlen ez.

 Mint ahogy az sem, hogy az Illés együttesben a kezdetekkor idejekorán megérezték, hogy hazai szőttest kell szőni dallamban és szövegben.

– Persze. Aki zeneértő, s figyelmesen hallgatja ezt a darabot, akkor pontosan fel tudja térképezni, hogy az én zeneszerzői munkásságom miből és hogyan épül tovább. Nyilván elsősorban az Illés zenekarban eltöltött évek számítanak.

 Kellett azért ehhez még korábbról a népdalok világa is.

– Az iskolai kötelező énekoktatás részeként tanulták meg a gyerekek, most változott meg valamiért ez a módszer, egyáltalán nem értem, hogy miért kellett, hogy így legyen. Nem látok bele nagyon. Az én gyerekkoromban a zeneoktatás családilag, polgári családoknál szinte kötelező volt. Valamilyen hangszeren meg kellett tanulni játszani egy bizonyos szinten, nem kellett annak a művészi nívót elérnie.n Előbb hegedülni tanult, majd mandolinon játszott, és utána következett a gitár.

– Mi egy művészi család voltunk, zenés családból származunk, nálunk még kötelező volt a zeneoktatás, nálam az okozott a későbbiekben gondot, hogy a könnyűzene mellett kötöttem ki, nem a klasszikusat választottam. Ha mondjuk, az operaházban az első vagy másodhegedűs lettem volna, lehet, hogy nagyobb megelégedéssel fogadják a családtagok. Hiszen az anyai nagyanyám a Zeneakadémián tanított zongorát, diplomás tanárnő volt, a keresztanyám pedig hegedűművész, ő tanított Szabolcs bátyámat és engemet hegedülni. Az lett volna a szégyen, ha mi nem folytatjuk, habár Szabolcs erősen műszaki beállítottságú volt,  mérnöknek készült, én pedig sebész orvos szerettem volna lenni. Az élet az  Mindig is szabad ember volt, határozottan döntött az elképzeléseiről, és kinyilvánította a véleményét.

– Az a jó, nem?

Igen, de bátorság kell hozzá.

– Igazság az, hogy hozzá kellett fejlődni, az évek során ehhez az állapothoz, nem olyan egyszerű. Az ember figyel, kíséri a folyamatokat, csak akkor erősödik fel benne az elhatározás és szólal meg, amikor abszolút érzi, hogy meg kell szólalni, noha tudja, baj lesz belőle. De azért már nem tudják érte megtámadni. Szidni lehet, de támadni nem.

 Mikor jött el ez a pillanat?

– Nem tudom, fokozat volt, lépcsőről lépcsőre, mindig kicsit többet lehetett, ahogy az élet alakul, az ember egyre többet tesz le az asztalra. Sokat olvasok és gondolkodom, így kialakult az emberben kristálytisztán egy globális kép, de olyannyira globális, hogy nem csak a magyar problémákról, hanem a világban zajló eseményekről is elmondom, amit gondolok, különösen, ha valami kiüti nálam a biztosítékot, akkor megszólalok.