1802-ben gróf Széchenyi Ferenc úgy döntött, hogy gazdag gyűjteményeit ,,édes hazámnak és a közösségnek javára mindörökre és visszavonhatatlanul adományozom, átadom és átruházom.”
Nem azért idéztem fel a Nemzeti Múzeum létrejöttének pillanatát, mert ilyen léptékűnek gondolom azt, hogy a topolyai múzeum önálló intézmény lett.
De igen, mégis: azért idéztem fel.
Amikor nehéz időkben egy önkormányzat új intézményt hív életre, akkor nem kerülhetjük meg a politikai akarat és szándék kérdését.
Legyen ez a kiindulópontunk, mondjuk a lépcső, ahol a költő szavalt/nem szavalt, a szándéka politikai volt, noha irodalmi, kulturális, történelmi jelentőségű.
Innen nézve úgy tűnik számomra, hogy a kulturális életben mostanában oly gyakran emlegetett és számon kért személyekben mérhető kontinuitás téves megközelítés. Mert a kulturális cselekedet nem valakivel kezdődik és nem valakivel végződik, a kontinuitás pedig közösen megfogalmazott szándék és törekvés, ami jó esetben – és ez viszont valóban személyhez is kötött – megvalósul.
A Topolyai Múzeum az 1970-es évek óta nagy álma volt a topolyaiaknak, az ötletet, tervet mások mellett olyan emberek támogatták, mint Szekeres László és Szabó József.
A Topolyai Múzeum 2002-ben alakult meg mint a szabadkai Városi Múzeum fiókintézménye. Az ügyet Bábi Attila akkori polgármester vállalta fel, a leány(intézmény) atyja Hulló István lett.
2011-ben az MNT által elfogadott Vajdasági Magyar Kulturális Stratégia 110. oldalán célkitűzésként szerepel a Topolyai Múzeum önállóságának az elérése: ,,5. A Topolyai Múzeum megalakulásától kezdve a szabadkai Városi Múzeum fiókintézményeként működik egy alkalmazottal. Önállóságának elérése egyike a vajdasági magyar muzeológia létfontosságú feladatainak. Ugyanis ezzel a térségben, a zentai Városi Múzeum mellett még egy kizárólag magyar anyaggal rendelkező közgyűjteményt kapnánk. (...)”
Sok olyan pillanat volt 2012 januárjától, amikor úgy tűnt, a közös szándék nem valósul meg.
Mára világossá vált, hogy a Stratégiába foglalt tervet Szabadkáról meghiúsítani szándékozó, a magyar kulturális autonómiában annak megalakulásától kezdve befolyással bírókat politikai cél mozgatta, az akkori városvezetés pedig tekintélytiszteletből nem mert ellentmondani.
Az, hogy ma este itt lehetünk, hogy szegényes, nehéz időkben intézményt alapítunk, ünnepet ülünk, a mostani topolyai önkormányzati vezetésnek és a Szabadkai Városi Múzeum önzetlen, kollegiális és szakmai kiállásának köszönhetjük.
Úgy képzelem, Szabó Jóska az égi mezőkről elégedetten szemléli a Terv megvalósulását. Ő mindvégig hitt abban, hogy a kulturális élet (én csak ennél maradok) nem valakivel kezdődik és nem valakivel végződik, a kontinuitás pedig nem személyhez kötött, hanem közösen megfogalmazott szándék és törekvés, ami szerencsés esetben megvalósul.
Tulajdonképpen kezdő újságíró koromban engem ő tanított meg erre.
Közben, az évek, évtizedek múlásával azt is megtanultam, hogy aki lépcsőre áll, leeshet ugyan, de attól még a kulturális cselekedetek, amelyeket mindig szélesebb kontextusba – esetünkben kistérségi/kulturális turizmus – helyezve kell szemlélni, kellő szakmai megalapozottsággal és politikai akarattal megvalósulnak:
Sors bona, nihil aliud! – ahogyan egy másik költőnk, egy másik (vár)lépcsőn mondta.
(Elhangzott péntek este Topolya Község Múzeumának megnyitóján.)
