Az Interetno fesztivál egyik leglátványosabb pontja a kirakodóvásár, a színes standok közül pedig egy különösképpen kiemelkedik, a Kovács Kékfestőműhelyé, ahol minden szinte megbabonázóan kék, női ruhák, blúzok, férfi ingek, gyermekruházat, kötények, asztalterítők, edényfogó kesztyűk, táskák is találhatók náluk.
A kékfestés hagyománya felkerült az UNESCO Az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára. A Kovács Kékfestőműhely egy családi vállalkozás és hosszú évekre nyúlik vissza. A nagy fő műhelyük Tiszakécskén van, az üzletük pedig Szentendrén. A fesztiválon Panákné Kovács Mária és a lánya, Ruzicska-Panák Annamária kékfestő iparművészek foglalkozást is tartottak a gyerekeknek, akik kendőt készíthettek maguknak, habár a felnőttek is nagy érdeklődést mutattak a kékfestés iránt. A foglalkozás tényleg nagyon érdekes volt, előbb a gyerekek kiválasztották, hogy milyen mintákat szeretnének, ezeket rányomták a fehér anyagra, miután pedig a minták megszáradtak, a hozzáértő kezek megfürösztötték a kendőket a kék festékben, a mosás után jöhetett a szárítás és kész is lett a szép kendő. Nagy öröm, hogy a kékfestőkkel találkozhattunk a fesztiválon, mert egyébként nem igazán járnak vásárokra, az időjárás ugyanis gyakran kiszámíthatatlan, ha a sok ruha elázik, azokat újra kell mosni, szárítani, vasalni és az nagy munka. Ezt Panákné Kovács Máriától tudtuk meg, akit a családi vállalkozásról és a kékfestésről is kérdeztük:
– A kékfestés egy textilfestési eljárás, még nagyon-nagyon régen Ázsiából került Európába. A családunk 1878 óta foglalkozik vele, de tulajdonképpen ez a családi vállalkozás még korábbra, 1836-ra Kecskemétre vezethető vissza, ott volt az első műhely. Azután az elődeink több településen is nyitottak műhelyt, majd pedig Tiszakécskén, ahol most is van. A nagypapám és az apukám együtt dolgoztak, és a testvéremmel úgymond beleszülettünk ebbe. Szinte az anyatejjel szívtuk magunkba a tudást. Máshoz talán nem is értünk, mással nem is foglalkoztunk, magától értetődő volt, hogy a kékfestést tanuljuk. A műhely mindig is a családi háznál volt, kicsi korunk óta figyeltük, szinte belefolytunk a munkába. Valamikor szívesen, valamikor nem szívesen, de mindig segédkeztünk. A kékfestés főleg férfimunkának számított, mert ez egy nehéz fizikai munka. Nem csak a kézi mintázásból áll, nagy és súlyos anyagokat kell mozgatni, a festés nagy festőkádban történik, azután pedig ki kell teregetni a nedves anyagot. Emiatt a családban is főleg a férfiak végezték ezt a nehéz munkát, de mivel apukámnak lányai születtek és nekem is, így most anyáról lányára száll. A férjem is átállt a kékfestésre, de a halála után főleg mi foglalkozunk vele – hallottuk Panákné Kovács Máriától, akitől azt is megtudhattuk, hogy nagy vonalakban hogyan zajlik a kékfestés.
– Először kifőzzük a fehér anyagot, hogy teljesen tiszta legyen, majd pedig megszárítjuk és vasaljuk. Utána történik a mintázás, a mintázó masszával, ami egy védőréteget képez az anyagon. Régi mintákat használunk, ma már nem törekszünk az újak készítésére, mert a hagyományőrzés a lényeg. A mi célunk is az, hogy megmaradjanak a régi motívumok. A mintázás után jön a festés, a mosás és a szárítás. Régebben keményítettük is az anyagot, mert arra volt igény. Manapság már sokkal lazább anyagokat hordanak a nők. Miután elkészült az anyag, jöhet a szabás, a varrás és persze a kész áru eladása – tudtuk meg Panákné Kovács Máriától.
Ahogyan az anyja, úgy Ruzicska-Panák Annamária is kicsi korától tanulja a kékfestést:
– Mindig a műhelyben voltam, már gyerekként is élveztem azt, hogy mintázhattuk az anyagokat. Szép emlékek kötnek hozzá. Tiniként már határozott elképzelésem alakult ki arról, hogy milyen ruhát vagy táskát szeretnék, anyám pedig ebben mindig társ volt, ezért nagy élvezettel készítettem el ezeket. Később én is hivatásszerűen kezdtem el foglalkozni a kékfestéssel, apám halála után pedig úgymond teljesen beálltam a munkába. Most nagyobb részem van a méteráru készítésében. Ez lett a fő feladatom. Nagyon szeretek kísérletezni is, ebben igazi partnerre a 94 éves nagyapámban leltem, aki megmutatja azt, ami nekem új, de neki már nem az – fejtette ki a kékfestő, aki arról is szólt, hogy a kékfestéshez jó kondícióban kell lenni.
– Amikor dolgozunk, három-négyezer méter anyagot is megmintázunk. Azután festjük, ami ugyan nem tart sokáig, de utána mindezt még ki kell mosni, kiteregetni, megszárítani. Ez sem könnyű, három méter magas szárítónk van, amit létrával érünk el. Ugyanakkor nagyon is megéri ezzel foglalkozni, mert úgy érzem, hogy egyre többen ismerik fel a kékfestésben az értéket és azt, hogy egy időtálló eljárásról van szó. A baráti társaságomban szinte mindenkinek van valamije, ami kékfestéssel készült, ruhája vagy táskája. Ily módon ők is terjesztik és népszerűsítik, általuk mások is felkeresnek bennünket. Minden erőmmel azon vagyok, hogy az újabb generációkat is bevonjam, megmutassam nekik a kékfestést. Vásárokon ugyan kevésbé fordulunk meg, viszont jelen vagyunk egyes találkozókon, ahol a hungarikumokat mutatják be. Az UNESCO-val is jó kapcsolatban állunk, általuk Kínába és Svájcba is eljutottam, ahol előadást is tartottam – hallottuk Ruzicska-Panák Annamáriától, akinek a kisfia, Milán máris szereti a kék színt.
– Milán még kicsi, de már szereti nézni a kékfestést, és nagyon szereti a kékfestő dédpapáját. Úgy gondolom, hogy nagyon fontos a család és nagyon jó együtt dolgozni. Sokat jelent a számomra az, hogy hetedik generációként folytathatom azt, amit az elődeim kétszáz éve csinálnak – mondta lapunknak Ruzicska-Panák Annamária.