Kartag Nándor Aranytoll- és Napleány-díjas újságíró a vajdasági magyar televíziózás meghatározó egyénisége. Komoly szakmai igényességről, nagy hozzáértésről tanúskodó művelődési és vallási műsorai, riportjai élményszámba mentek, sokáig megmaradtak a nézők emlékezetében. A 2010 januárjától nyugdíjas szerkesztőt-műsorvezetőt természetesen nem az otthonában kerestük fel, hiszen továbbra is rendszeresen bejár a televízió székházába, lektorál, néha műsort készít, régi műsorokat archivál. A születésnap eltérő értelmezésével kezdtük a beszélgetést.
Kartag Nándor (Ótos András felvétele)
– A 40. születésnapról beszélünk, ami azonban egy kicsit sántít. Az Újvidéki Rádió születésnapja 1949. november 29., a Vajdasági Rádió és Televízió pedig Újvidéki Rádió és Televízió néven 1972-ben alakult meg a Tartományi Tanács döntése értelmében. Ekkor kezdődött a munkatársak verbuválása és a pénzeszközök beszerzése. 1971-ben született egy megállapodás a Belgrádi Rádió és Televízióval, hogy a Vajdaság területén begyűjtött előfizetés fele marad itt, és az így összegyűlt pénzből felépítették a Mišeluknál az Újvidéki RTV székházát, ezt 1999-ben szétbombázták. 1975. november 26-án adták át az új székházat, de már azelőtt beköltöztünk. Ahogy haladt az építkezés, úgy foglaltuk el fokozatosan az épületet, először az alagsort, majd az emeleteket – vázolta fel a kezdeteket Kartag Nándor.
1967-ben a Belgrádi RTV döntést hozott arról, hogy megalapítja az újvidéki fiókszerkesztőségét, amely magyar nyelvű műsorokat készít. Az alapító főszerkesztő Fejős István egy igencsak tapasztalatlan csapattal kezdett el dolgozni, de azért volt olyan is, aki már tudta, mi a teendő pl. Begovics Imre vagy Lányi István. 1968. január elsején hangzott el az első magyar nyelvű tévéadás az akkori Jugoszlávia területén. Kezdetben ez a kis szerkesztőség három műsort készített, az egyik volt a Barázda, amely a mai napig is létezik; a másik a Körkép, amelynek a Jelen-lét az utódja, a harmadik pedig a Házunk táján, a mai Napjaink elődje.
A legendás liftes történetet nem hagyhattuk ki a beszélgetésből.
– Érdekesség, hogy bő egy hónap híján 8 éven keresztül minden áldott nap utaztunk Belgrádba a stúdióba. Szerencsére nem történt nagyobb baleset, és csupán kétszer maradt el a híradó. 1968-ban még filmre dolgoztunk, és az akkori adásrendező, Tallósi Irén beszállt a liftbe, az pedig beszorult. Eközben a bemondók gyalog mentek le a stúdióba, ahol múltak a percek, de mindhiába. Mire az Irént kimentették a liftből, az adásidő letelt. Az Belgrádi RTV akkori vezérigazgatója írásba adta ki a parancsot, hogy akinek az adott napon műsora van, az nem szállhat liftbe. Ez a szokás annyira berögződött, hogy az idősebb tévések a mai napig is inkább a lépcsőt használják, ha valamilyen fontosabb eseményre, feladatra sietnek. Helyszíni közvetítések esetében még a szállodában sem szálltak liftbe az egykori munkatársak.
Napjaink 1985-ben, helyszíni kapcsolásra várva a palicsi mólón: Korica Miklós, Kartag Nándor, Léphaft Pál, Petkovics Zoltán és Jónás Gabriella
Én 1973. január elsején jöttem át a rádióból, és kezdtem el dolgozni a Újvidéki RTV-ben. 1975-ben az új stúdió átadását megelőzően két hétig kísérleti adás volt, majd öt nyelven kezdték el sugározni a műsorokat, szerbhorvátul, magyarul, szlovákul, románul és ruszinul. Azóta az öt nyelvből tíz lett – mondta a vajdasági magyar televíziós újságírás meghatározó személyisége.
A négy évtizede fennálló intézmény a szerb nyelvű műsorok mellett ma magyar, szlovák, román, ruszin, ukrán, horvát, bunyevác, roma és macedón nyelven is sugároz műsort.
A bombázás eseményeit felelevenítve betekintést nyerhettünk arról, hogyan zajlott az újságíróélet a Duna túlsó partján levő székházban.
– 1999. március 24-én éppen én voltam a híradószerkesztő, amikor ledobták az első bombát a klisai kaszárnyára. Fentről nem lehetett látni, mi kapott találatot, azt hittük, hogy a vasútállomást bombázták. A helyszínre kisiető csapat lefilmezte a kaszárnyát, és sikerült elküldeni a felvételt a nagyvilágba. Az ezt követő egy hónapban a komoly veszélyek ellenére folytattuk a munkát. Ma sem tudom megmondani, miért csináltuk. A hidakat akkor már lebombázták, és motorcsónakkal közlekedtünk a Duna két partja között. Mivel az éjszaka be volt tiltva a vízi közlekedés, fenn éjszakáztunk a székházban. Április 22-én figyelmeztettek, hogy legyek rövidebb a 7 órási híradóval, és fél 8-kor ki kell üríteni az épületet. Akkoriban a CNN közölte, hogy az adott napon éppen mit fognak bombázni a NATO gépei. Április 22-én bemondták, hogy televízióra készülnek bombát dobni, hogy melyik adó épületét szemelték ki, azt nem árulták el. Aznap hárman ültünk a stúdióban, Živković Kapitány Éva, Burány Endre és én. Megszokott esetben három operatőr volt a stúdióban. Akkor az történt, hogy bejött egy, beállította a kamerákat, sok szerencsét kívánt, és elment. Ugyanígy jött a világosító, beállította a reflektorokat, és elköszönt. A hangfelelős szintén jött, elvégezte a beállításokat, és elment. Rajtunk kívül Stantić Ildikó adásrendező, egy technikus és a portás maradt még. Kint működő motorral várt bennünket a kombi. A híradó után siettünk le a Duna-partra a szőlők közötti dőlőutakon, ahonnan motorcsónakkal átmentünk a túlsó partra. Abból az épületből a magyar nyelvű híradó volt az utolsó élő adás. Az éjjel bombázták le a Belgrádi Televízió épületét, 16-an meghaltak. A mi székházunk május 3-án kapta az első találatot – idézte fel beszélgetőtársunk a sötét időszak történéseit.
– Két gyönyörű utam volt a televízióval, amíg élek, nem fogom elfelejteni. 1978-ban a Világifjúsági Találkozóra utaztam Havannába, több mint két hetet töltöttem ott. 1988-ban a Kis- és Kísérleti Színpadok I. Világfesztiválját Kairóban szervezték meg, és az országot akkor az Újvidéki Színház képviselte. Így sikerült két hetet Kairóban tölteni, ahol egy olyan engedélyt szereztem, amellyel mindenhol ingyen szabad volt filmezni. Felvételeket készítettünk a piramisok belsejéről, a múzeumokról és a Tutanhamon kincseiről is – emlékezett vissza az újságírás legszebb pillanataira Kartag.
