Erőt adó példakép

Talán alig van olyan vajdasági és magyar ember, aki ne ismerné Vitkayné Kovács Vera művésznő nevét, akinek életműve, pályája és nem utolsósorban emberi tartása példaértékű és erőt adó. A Szerb Nemzeti Színház Operaszínpadának dívája, kiemelkedő teljesítményű operaénekes, akinek zenepedagógusi tevékenysége legalább olyan erőteljesen meghatározó volt, mint amennyire melegséget árasztó népdal- és nótaénekelése, amivel belopta magát minden vajdasági magyar otthonba. Vitkayné egyike azon keveseknek, aki mindig is, egész pályája és élete során, a nehéz időkben is büszke volt magyarságára, miközben a kultúra megkövetelte nyitottsággal és érdeklődéssel szívta magába a szerb kultúra mellett – említsük csak az opera „otthonának” tekinthető olasz kultúrát. Számos kitüntetés és elismerés mellett legutóbb 2015-ben, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc évfordulóján vehette át a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, amelyet Orbán Viktor miniszterelnök javaslatára Áder János köztársasági elnök adományozott neki.

 Miért vállalta el, hogy az I. Vajdasági Magyar Bál védnöke legyen?

– Nagy megtiszteltetésnek éreztem, amikor Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke felkért, hogy legyek a védnöke az I. Vajdasági Magyar Bálnak. Annyira meglepett, és olyan megtiszteltetésnek vettem, hogy szóhoz sem tudtam jutni egy ideig, majd azt feleltem, hogy természetesen. Valóban nem is tudom, hogy ezt a nagy örömöt hogyan könyveljem el magamban, ami egyszerre megbízatás is, és megtiszteltetés is. Kérdeztem, mi lesz a dolgom, ha már védnök vagyok, azt mondta, nekem semmi dolgom sincs, csak legyek ott, az ő részükről nagyobb a megtiszteltetés, hogy egy ilyen élművész lesz a védnöke az I. Vajdasági Magyar Bálnak. A magyarságért sokat kell tenni, mindig is ezt vallottam, gondoltam és tettem is. Talán a felkérés is azért érkezett hozzám, mert örökké harcoltam a magyarságért, mindig létfontosságú volt ez számomra, és az is mind a mai napig. Ezért őszintén úgy értem, hogy ott a helyem, vállalnom kell ezt a szerepet.

 Egy régebbi, a napilapunknak adott interjújában mesélte el, hogyan iratkozott be a zeneiskolába:,,Már a beiratkozás is érdekes volt. Édesapám kerékpárján jöttem le Újvidékre (Óbecséről, a szerk. megjegyzése), hogy megspóroljam az útiköltséget. Kellemetlen, szeles idő volt. Beiratkoztam és hazabicikliztem, de olyan izomlázam volt, hogy alig szedtek le a kerékpárról.” Ez a történet is arról árulkodik, hogy a tehetség mellé akarat kell, elszántság, elhivatottság…

– Biztos, hogy elszántság kell, és óriási akaraterő. A magam példájával tudom ezt alátámasztani, hiszen a szüleim nem akarták engedni, hogy erre a pályára lépjek. Fenntartásuk volt, hogy nőnek illik-e ezzel a szakmával foglalkoznia, féltettek. Viszont bennem mindig megvolt az elszántság, tudtam, hogy a zeneművészet óriási érték, s azt is éreztem, hogy az iránta érzett elhivatottság vulkánként fog belőlem feltörni. Nagyon nehéz volt a kezdet, de akármilyen göröngyös és összetett volt az út, ott lebegett előttem a kitűzött cél és azt kívántam elérni. Úgy hiszem, a legfontosabb, hogy meg tudjuk határozni, mi a végső célunk, és megtaláljuk az odavezető utat. Ahogy az ember levegő nélkül nem tud élni, nekem ugyanilyen fontos volt a zene, egyszerűen szükségletem volt rá, muszáj volt zenével foglalkoznom. Pedig dolgoztam segédkönyvelőként, könyvelőként, sőt igazán orvos szerettem volna lenni, mert volt elhivatottságom a gyógyítás, az ápolás iránt, először ezt is terveztem, de mint említettem, a művészet elemi erővel tört fel lényem legmélyéről és felülkerekedett az igazi énem. Amit gyerekkoromban elterveztem, amire vágytam, azt megvalósítottam. Vannak olyanok, akiknek nincsen erejük hozzá, ezt nem szabad hagyni. Az embernek meg kell határoznia a végcélt, és küzdeni azért, hogy azt elérje. Nem könnyű, közben jönnek más dolgok, van az, hogy eltévelyedünk, mellékes részletekkel foglalkozunk, de ezt mind le kell küzdenünk és vissza kell magunkat terelni a kitűzött cél irányába. Mert mindent el lehet érni, csak akaraterő kell hozzá.

 Ön bejárta a világot, bárhol letelepedhetett volna, de mégis itthon maradt. Véleménye szerint a tehetségeket mire biztassuk? A szárnyalásra, arra, hogy kiteljesítsék önmagukat, akár másutt, ahol jobbak a körülmények, vagy ne vonjunk éles határvonalat. Tartsuk nyitva a kapukat?

– Én abban hiszek, hogy mindenki maradjon ott ahova tartozik, itthon, idehaza, mert sehol sem fogja magát olyan otthonosan érezni, mint itthon, a saját földjén, talaján, a hazájában. Valóban nagyon sok helyen jártam. Rengeteg alkalmam lett volna ottmaradni, külföldön, különböző felkérések voltak, marasztalások, de én egy pillanatig sem inogtam meg, mindig az vezérelt, hogy csak haza, haza… Vissza az én otthonomba, a saját fészkembe, környezetembe. Amikor kilépek az utcára, az egész szomszédság, az emberek barátsággal fogadnak, jó napot, dobar dan-t kívánnak, mosolyognak rám, és kérdezgetik tőlem, hogy művésznő, hogy van? Ezt semmi sem pótolja. Máshol ilyen fogadtatásban soha nem volt részem. Nem mondom, egy-egy külföldi fellépés alkalmával kedvesen fogadtak a szállodában, kényeztettek, a fellépés után gratuláltak. De mikor a csoda elmúlt, mindenki ment haza, s már nem is gondoltak rám. Itthon ez nem így van. Kívánom mindenkinek, főképp a fiataloknak, hogy tartsanak ki, maradjanak itthon, mert máshol soha többé nem érzik majd azt, ami itt körülveszi őket. Tudom, hogy nehéz, de mindenki kitartással meg fogja találni a célját, a munkalehetőségét, a boldogulását. Nem igaz az, hogy nem lehet itthon megkapaszkodni.

 Az I. Vajdasági Magyar Bál éppen a tehetségek támogatását tűzte ki célul, de nem tette ezt kötelezővé. A belépőjegy 1000 dinár, szinte mindenkinek megfizethető, és emellett 5000–10 000 dináros támogatójegyet lehet vásárolni, akár olyanoknak is, akik nem akarnak bálozni, de fontosnak tartják a tehetségek támogatását. Ez szerintem sokban hasonlít egy már letűnt kor eszméjére, amelyben a jótékonykodás az ember belső ügye volt, gondoljunk csak a napot eszik a kisdiák elnevezésű „láncolatra”, ami a két háború közti időszakban lakatta jól a magyar gyerekeket.

– Anyagilag kell segíteni a gyerekeknek, hogy meglegyen az iskoláztatásra szükséges háttér, az útiköltségre való pénz, az otthoni segítség a szülőknek, hogy el tudják tartani őket, mert az iskoláztatás, a sport, a továbbképzés, a fejlesztés, a tanulás drága. A pályám során számtalanszor segítettem a fiatalokon. Nálam aludtak, étkeztek, vigyáztam rájuk. Ha lehetett kottát adtam nekik, felkészítettem őket. Amikor végeztek, segítettem álláshoz jutni, elhelyezkedni. De talán az ért a legtöbbet az egészből, hogy felkészítettem őket az életre. Mindemellett anyagilag kell támogatást nyújtani, ami nagyon nemes célja ennek a mostani bálnak.

 Rendhagyónak neveztem el magamban ezt a beszélgetést, de úgy gondolom, a „védnöki” szerep is rendhagyó, amiből, reméljük, hagyományt fognak teremteni a szervezők, megtisztelve az arra érdemesültek, akiknek életútja a rendezvény rangját is emeli, de legfőképpen mindannyiunk önbecsülését. Véleménye szerint még jó kondícióban van a vajdasági magyar közösség? Megvan még bennünk a legendás optimizmus, amivel legyőztük a nehéz időket, vagy rajtunk is végleg úrrá lesz a letargia, az elkeseredés?

– A vajdasági magyarság optimizmusa kell, hogy győzedelmeskedjen. Nem szabad hagynunk, hogy az elkeseredés úrrá legyen rajtunk. Erősnek kell lennünk, optimistán összefogni, kitartani egymás mellett, segíteni, pártolni azokat, akik rászorulnak. Az összetartás nagyon lényeges, az hogy amikor valami gond van, ott legyünk, és nyújtsuk a kezünket a másiknak. Olyan kevesen vagyunk már, hogy kötelességünk az összefogás, és az egymás támogatása. Igen, ha kell, fognunk kell egymás kezét. Én a pályámat egyedül küzdöttem végig. De ha rászorultam, kértem és kaptam segítséget a vajdasági magyaroktól. Jómagam is folyamatosan fontosnak tartottam, hogy harcoljak a magyarságomért. Az is nyilvánvaló volt számomra, hogy nekünk mindig többet kell tudni, jobban fel kell készülnünk, kiválóbb teljesítményt kell nyújtanunk ahhoz, hogy megbecsüljenek bennünket. Ezért küzdeni kell, a tudást meg kell szerezni és azt be kell mutatnunk. Mindenkinek mondom, hogy nem lehet csak úgy segíteni valakin, ha nem elég szorgalmas, nincs tudása, kellő felkészültsége, akkor nagyon nehéz nyújtani számára bármit is annak, aki segíteni szándékozik rajta. Dolgozni kell rengeteget és folyamatosan, mert a tehetség bárkiről is legyen szó, csak 20–30 százalék, a többi a karrier során a munkából tevődik össze. S ha ehhez nincs kitartása, nem elég állhatatos, akkor még segítséggel sem tud eredményt produkálni. Hangsúlyozom: a legfontosabb a munka, a munka, a munka.

 Ön 2011 augusztusában, a Szent István-ünnepség keretében 360 határon túli magyarral együtt tette le az állampolgársági esküt Hódmezővásárhelyen. Akkor így nyilatkozott a Vajdaság Ma Hírportálnak: „Amikor néhány évvel ezelőtt Hódmezővásárhely vezetői felajánlották, hogy tiszteletbeli polgárokká fogadják a határon túli magyarokat, az első jelentkezők között voltam. Az elsők között voltam akkor is, amikor a magyar igazolványokat kellett igényelni, harcoltam azért, hogy a szerb igazolványban is magyarul szerepelhessen a nevem, szinte az egész életem egyfajta magyarságért vívott harc volt, de azt hiszem, most jött el az a pillanat, amikor azt mondhatom, hogy megérte, mert nem volt hiábavaló a harc.”Vannak akik azt mondják, kár volt ,,megadni” a magyar állampolgárságot, emiatt fog kiüresedni Vajdaság. Ön miképpen látja ezt, mint annak az I. Vajdasági Magyar Bálnak a védnöke, ahol magyar emberek lesznek együtt. Vajdasági magyar emberek. Itteniek, kétlakiak, félúton lévők. Összetartozunk?

– Igen, összetartozunk, bárhol vagyok, én ezt az összetartozást érzem, és mindig büszke magyarnak érzem magam. Soha sem fordult meg a fejemben, hogy elmenjek innen, mert közvetlen ember vagyok, s szeretem, hogy ha a környezetemmel, ismerősökkel tudok kommunikálni. Itt voltak az őseim, a dédapáim, az ükapáim, mi vajdasági magyarok ide tartozunk, és itt kell továbbra is megkapaszkodnunk, egymást támogatva.

Az I. Vajdasági Magyar Bál jótékony célú felajánlást a következő támogatásra fordítják:

– a zentai Birkózóklub és a magyarkanizsai Potisje birkózóklub pionír csapatainak felszerelése,

– a szabadkai Aragóniai Beatrix sakk-klub, és a kültelepülésekről utazó gyermektagjainak útiköltsége és versenyeken való részvétele

– a törökkanizsai Tisza Öko Központ Környezetvédő Egyesület tagjainak nyári táborának megszervezése.