2024. július 18., csütörtök

Ha mi magunk nem hintjük el a magot

Visszafogott tömegesség, magas színvonal és ünnepélyesség jellemezte a XXV., jubiláris Szólj, síp, szólj! népzenei rendezvény szombati döntőjét Újvidéken

A vajdasági magyar általános iskolás diákok népzenei vetélkedőjét, a Szólj, síp, szólj! döntőjét szombaton rendezték meg az Újvidéki Rádió M Stúdiójában. A XXV. rendezvényre elsősorban a visszafogott tömegesség és a magas színvonal volt jellemző, hangulatát azonban egyértelműen a jubileum határozta meg. A Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete, az Újvidéki Rádió és a budapesti Vass Lajos Népzenei Szövetség szervezésében, számos támogató hozzájárulásával mintegy háromszáz diák sereglett össze a tartomány közel húsz településéről, és délelőtt 9 órától csaknem öt órán át adta tudása legjavát, mindössze 3-4 percbe sűrítve.

A népviseletbe öltözött, 6-14 éves szólisták, kettősök, énekcsoportok, kisegyüttesek, citerások, furulyások, hegedűsök teljesítményét a Borsi Ferenc, Ivánovics Tünde és Fábri Géza összetételű szakzsűri értékelte. Mint azt Szabó Gabriellától, a vetélkedő főszervezőjétől – aki immár 18. alkalommal hozta tető alá a rendezvényt – megtudtuk, ezúttal is rögzítették az elhangzottakat, amit rövidesen folytatásokban sugároznak a Vajdasági Rádió gyermek- és népzenei műsoraiban. Az idei rendezvényről sokan hiányolták Bodor Anikót, aki mindig is lelkiismeretesen, körtönfalazás nélkül okítja a gyerekeket, az elhangzottak szerint azonban június 4-én, a péterrévei gálán megnézi a legjobb produkciókat.

A díjkiosztás előtt a negyedévszázados rendezvény fontosságáról Ivánovics Tünde, a rendezvény egyik felfedezettje, Fábri Géza zsűritag, majd Nagy Margit, a VMPE elnöke, és Borsi Ferenc alapítótag, zsűritag szóltak, majd Borsi Ferenc kérdésünkre elmondta:

– Azt szerettem volna a gyerekekben nyomatékosítani, hogy a zene a lélek ünnepe, és hogy a Szólj, síp, szólj! sem más, mint ünnep. Úgy érzem, hogy a mai vetélkedőn bemutatkoztak olyan „lajkó félixek, ivánovics tündék, polgár lillák, kelemen zsoltok vagy csalókák”, tehát olyan tehetségek, akik, ha kitartóak, magasra tudják ívelni még a pályájukat. Tulajdonképpen ez a vetélkedő egy tehetségkutató verseny, s azt hiszem, az elmúlt 25 évben minden igyekezet gazdagon megtérült. Kérdés csupán, lesznek-e továbbra is kitartó nevelő pedagógusok, akik türelemmel végzik dolgukat. Picit szomorú vagyok, hogy szűkült a mezőny, kevesebb hangszerest hallottunk idén, mint a korábbi években. Több vonós volt, de kevesebb volt a furulyás, és ami a legnagyobb szívfájdalmam, kevesebb a tamburás. Kezdetben csak citerások voltak a vetélkedőn, aztán nagyon jó furulyások jelentkeztek, elég csak az adai Török-testvéreket említeni, vagy Szabó Csillát Kikindáról, aki tilinkójával Ki mit tud?-ot nyert. Azt is megemlíteném, hogy a korábbi vetélkedőkön volt dudás, tekerőlantos is, úgy látszik mostmár kevesen vállalkoznak az ilyen különleges hangszerek megismerésére. Mégis úgy gondolom, hogy nem kell mindenkinek előadóművésznek lennie, de mindenképp lelkiekben szegényebb az, aki nem próbálja meg azt az érzést, hogy kiénekelje, kimuzsikálja, kitáncolja magából az érzelmeit. A Szólj, síp, szólj! nélkül a zenei hagyományaink ápolása is jóval szegényebb lenne. Ha mi magunk nem hintjük el a magot, akkor gyümölcsre sem számíthatunk.