Színész talán elképzelni sem tud eredményesebb színházi évadzárást, mint egy kimagasló szakmai díj kiérdemlését egy nemzetközi fesztiválon, neves társulatok remek mezőnyében. A hétvégén zárult 55. Sterija Játékokon az Újvidéki Színház nyolc díjat zsebelt be, közöttük Jankovics Andrea és Balázs Áron kiérdemelte a legjobb színművésznek járó díjat.
Kellő lendületet ad-e a munka folytatásához egy olyan fajsúlyú elismerés, mint a Sterija-díj? Egyáltalán hogyan élte meg a rangos díj elnyerését? – kérdeztük Jankovics Andreát.
– Az az igazság, hogy én egy 31 éves édesanya vagyok, és egyáltalán nem könnyű egy négyéves kisgyerekkel ilyen hivatást folytatni. Esténként nemigen vagyok itthon, nehezen tudom megoldani a gyerekvigyázást, és olyan fordulóponthoz értem az életemben, amikor megkérdeztem magamtól, hogy egyáltalán érdemes-e továbbra is ezt az utat járni, vagy elérkezett az idő, hogy váltsak egy „normális” munkára. Ez a díj óriási válaszként jött ezekre a dilemmákra, a karrierem folytatását illetően azt hiszem, ez egyértelmű igen. Igenis folytatni kell, van értelme. Ezenkívül a Sterija-díj egy óriási szakmai elismerés. Másfél évtizede vagyok az Újvidéki Színháznál, mert diákszínpadosként kezdtem, majd Művészeti Akadémiát fejeztem, néhány évvel később pedig felvettek az Újvidéki Színházba. Egy rövid veszprémi kiruccanás után úgy döntöttem, mégis hazajövök, mert Újvidék a szülővárosom, és itt szeretnék élni. Azóta is hűséges tagja vagyok a társulatnak, és az is szeretnék maradni.
Díjakkal nemigen kényeztették el, legalábbis idáig.
– Nem panaszkodom. Sőt, büszke vagyok, hogy háromszor színészdíjjal jutalmazott a közönség, és a drámaíróversenyen is elismerésben részesültem a legjobb női főszereplőként. A Sterija-díj az ötödik elismerésem, és a legnagyobb. Minden díj a maga módján fontos és kedves, ez azonban egy nemzetközi fesztiválról érkezik. Úgy érzem, elég fiatalon kaptam meg, mert az az igazság, hogy meglepett, nem is reméltem, hogy elnyerem.
Megünnepelték a színházban ezt a tekintélyes számú, se több, se kevesebb, mint nyolc díjat, az előadás kirobbanó sikerét?
– Ismerni kell bennünket, mi egyébként is mindent alaposan megünneplünk, szeretjük megadni a módját. A születésnapoktól kezdve a névnapokon keresztül, bármilyen díj ürügyén, sőt néha csak jókedvünkben is ott maradunk a színház művészklubjában, és jól érezzük magunkat. Szeretünk énekelni, táncolni, ebből kifolyólag nem csoda, hogy nagy buli volt a Narancsbőr sikere nyomán is először az Újvidéki Színházban, majd folytatódott a Szerb Nemzeti Színházban, a Trema kávéházban a többi Sterija-díjazottal együtt, ahol hajnalig tartott a buli.
A Narancsbőr a szó legszorosabb értelmében kortárs mű, a ma emberéhez közelálló üzenettel. A közönség, a szakma jól fogadta az előadást, 2009 áprilisa, a bemutató óta számos fesztiválon megfordult. Vajon mi lehet a siker titka? Ő és a Nő, azaz a két, immár Sterija-díjas főszereplő jó összjátéka, a rendező hozzáállása, a társulat összhangja...?
– Először is meg kell említenem Gyarmati Kata dramaturg munkáját. Ő fordította le magyar nyelvre és dramatizálta a kisregényt, a siker alapja mindenképp az ő érdeme. Olyan szöveget adott a kezünkbe, ami nagyon mai, nagyon mondható, nagyon dallamos, és rettenetesen logikus. Maja Pelević szövege meglehetősen konfúz, szaggatott, ez nyomaiban fellelhető az előadásban is, Gyarmati Kata nem irtotta ki teljesen, hanem beépítette az előadás folyamába, és teljes egésszé formálta. Nekünk tehát már egyáltalán nem volt nehéz követni a sztorit, a közös munka pedig élményszámba ment. Jeleneteket dobáltunk egyik helyről a másikra, több ki is maradt, igazi alkotómunka volt. Szeretem, ha a rendezők megengedik, hogy a színész közreműködjön a munka folyamatában, ami Kokan Mladenovićnál természetes. Munkamódszerét a finom irónia jellemzi, és az, hogy egyenrangúan kezel minden munkatársat, nem tesz különbséget, mindenkinek megadja azt a lehetőséget, hogy hozzászóljon, és szinte észrevétlenül tereli megfelelő mederbe az előadást. Az előadás mindössze három hét alatt készült el, hihetetlenül gyorsan.
Azért a két díjazott színész érdemeit sem mellőzhetjük. Nem?
– Az biztos, hogy óriási csapat vagyunk. Az Újvidéki Színházban nagyszerű dolgozni. Itt a levegőben is van valami. A lelkesedés magával ragad, a csapatmunka előtérbe kerül, így nem véletlen, hogy aki egyszer itt belekóstol a munkába, az visszatér, a fesztiválokon pedig szinte rendre díjazzák a kollektív szellemet. Egymásra támaszkodva dolgozunk, tehát nem emelném ki Áront vagy magamat, ez az előadás egy óriási csapatmunka volt.
A díj adta lendületben beszélhetünk-e vágyakról, tervekről?
– Az utóbbi időben egyszerűen olyan szerepeket kapok, amelyek mintha rám lennének szabva. Én legalábbis így élem meg őket. Akik rám osztották, lehet, nem így gondolják, de úgy érzem 4–5 éve, mintha egyszerűen a saját életemet játszanám a színpadon. Egyedülálló anya vagyok, és pont ezt játszom a Narancsbőrben. Remélem ez a sikerszéria folytatódik a jövőben, és továbbra is megtalálnak a szerepek.
