Fáklyával egy éghető világban

Magyarkanizsa község egyik kiemelt rendezvénye az Írótábor, nem is kérdéses, hogy miért. A folytonosság már magában tekintélyt parancsol, de az, hogy minden évben, már hetvenedszer válik a csöndös kis város az írók fellegvárává, büszkévé tehet minden itt lakót. A legismertebb és még kevésbé ismert nevek is érkeznek az őszbe hajló, de meleg nyáresték hangulatát hozó szeptemberi napokban ilyenkor ide. Itt alkotnak, itt beszélhet és itt hallgathat írót és költőt, zenészt és képzőművészt szemtől szembe mindenki. A hetvenedik Írótábort, mint ahogy az az évek alatt bejáródott, a Népkertben lévő írótábori emlékmű megkoszorúzásával indították útjára, ahová szép lassan érkeztek a délvidéki magyarság irodalmárai és irodalomkedvelői, majd a városháza előtti Dobó–Koncz-szoborpárosnál nyitotta meg Verebes Ernő, a szervezőbizottság elnöke a háromnapos Írótábort. Ünnepi beszédében hangsúlyozta, hogy az Írótábor mindig válaszokat keresett olyan kérdésekre, melyek talán fontosabbak voltak, mint az azokra adható válaszok.

– A 70. Kanizsai Írótábor emlékezete az idén egy olyan pontig érkezett, amikor címadó alapgondolatként, a következő született meg: Iránytű és tájszabászat, avagy fáklyával egy éghető világban. Az emlékezet számunkra most is egy folyamatot tükröz, mely a mulandóságot kijátszva, egy hosszú időtávlattal szembesül három napig. Gondoljunk erre csendben néhány másodpercig, és megértjük. (…) Mindenkori meghívottak, vendégek, résztvevők, eszmét cserélők és egymással vitatkozók találkozója lehet e három nap, és talán a kivárásé, ahogy a Jézus halála és feltámadása közötti három napban is a megmagyarázhatatlanság Istene lebegte körül az embereket, hiába az újszövetségi szövegeket megalkotó történetírók erős hittel bíró próbálkozása.

És történik mindez ma is, egy olyan érinthető világban, ahol a táj szentsége a túlélés reményét, az iránytűk tetszőleges útmutatása pedig nagyfokú egymásrautaltságot jelent. Amikor a háború szele nem csupán bankok, tankok és bombázórepülők robbanó kipárolgása, hanem az igazakkal, vagy kevésbé igazakkal való szembesülés is. És mindez itt, az Alföld egy szegletében. Mert mindegy hol – ha egy helyen, akkor ma már mindenhol. Ekkora lett világunk.

Mindazonáltal, hetven év után, itt, nálunk, egy kicsit bővülni látszik a kör: színház, koncertek látják vendégül az idelátogató írókat és a közönséget. Mintha vágynánk valami olyan megfogalmazásra, ami túllendít puszta gondolati tényeken, de legalábbis egy időre semlegesíti azokat. Hiszen az írónak, mint üldözve menekülő lénynek óráit és perceit gazdagíthatják, vagy egy kis időre át is alakíthatják a hangok és a színpadon megszülető mozdulatok, vagy mosolyra indító riposztok. Különbségek e „műfajok” között nincsenek, hiszen régen rájöttünk, hogy a túlzott lényegre törés olykor zátonyra futtatja az általunk ismert igazságot. És csak az egybegyűlés ereje erősíthet rá arra, hogy itt, és most hetvenedszer...

Mégis tudnunk kell, hogy számunkra a magyarul leírt és kimondott szó az, mely egy éghető világban fáklyaként, a legfényesebben világít. De amit e fény által látunk, az nem más, mint ami magyarságunkon innen, és határokon túl, ennek az írótábornak egy újbóli megélését, vagyis saját magunknak, és a velünk együtt élőknek a túlélését jelenti – hangzott el a megnyitón. Ezt követően pedig elhelyezték a koszorúkat. A szervezőbizottság nevében Verebes Ernő és Lennert Móger Tímea, a Magyar Nemzeti Tanács koszorúját mgr. Hajnal Jenő, az MNT elnöke, Magyarkanizsa önkormányzatáét Fejsztámer Róbert, polgármester és Vörös Túrú Anita, művelődéssel megbízott tanácstag, a József Attila Könyvtár képviseletében pedig Bús Csaba intézményigazgató helyezte el a szoborpárosnál a koszorút.

A program folytatásában jeles képzőművészünk, Mezei Erzsébet kiállítását nyitotta meg Sinkovits Péter, aki megformált mondataival oly szépen méltatta a művésznőt és munkásságát. Mint megjegyezte, a most látható alkotások esetében a művész által alkalmazott műfaj meghatározhatatlan. Kacérkodunk akár a mágikus szürrealizmus megnevezéssel is. Kitért arra is, hogy Mezei Erzsébet kedvenc szimbóluma – régtől fogva – a létra. – Azon járkálunk fel s alá mi is, Föld és Ég között – az egyiktől nem tudván elszakadni, a másikhoz pedig még nem felérve. De valahol ebben a létrázásban sűrűsödik az életünk, reményekkel, tervekkel, nekifeszülésekkel – és a megbicsakló megoldatlanságokkal. Előfordulhat persze, hogy megálmodott világunkban Ég és Föld soha nem vált szét, együtt alkotják az eredeti Egészet, amelyben a mi fokozatos felemelkedésünk immár törvényszerű – mondta egyebek között Sinkovits Péter.

A megnyitót Mezei Kinga, Bakos Árpád és Mezei Szilárd triója tette még felejthetetlenebbé. A magyarkanizsai estében a folytatásban Fehér Ferenc, Fehér Kálmán s Cs. Simon István emlékezete volt a következő állomás –Hugyik Richárd, Lennert Móger Tímea és Antalovics Péter közreműködésével –, végül pedig a Zentai Magyar Kamaraszínház előadása zárta a csütörtöki napot, az Írótábor első estéjét.