A mínusz egyedik nap a hétfő, a nulladik a kedd, s a szerda az idei Sziget ,,valódi” kezdete. Csak leírom, hogy ne veszítsem el a fonalat. Még csak a kezdet kezdetén tartunk, de van egy sanda gyanúm, hogy az idén sem fogunk csalódni, és megtörténhet, hogy lesznek reggelek, amikor már majd nem tudom pontosan, hogy csütörtököt vagy pénteket kell-e mondanom.
Kétféle magyar (fiatal)ember van: aki szereti a Kispál és a Borz nevet viselő nótaformáló formációt, és aki nem. Pontosabban, aki szerette vagy nem. Ennyi volt. Kispál volt, nincs – a hétfői búcsúkoncert magyarra lefordítva ezt jelenti. Amíg figyeltem a körülöttem hömpölygő tömeget, és azt, hogy mi történik a színpadon, az járt a fejemben, hogy mennyire is kell komolyan venni magyar honban a búcsúkoncertnek felkonferált bulikat. Sorolhatnánk néhány együttest, amelyek tartottak egy-két ,,mostmárténylegezvoltazutolsókoncertünk”-bulit, de valahogy mindig visszajöttek ,,csak még egy turné erejéig”. Ha jól emlékszem, a királyi tévében láttam egy Lovasi-interjút, amelyben még arról beszélt a zenész, hogy mi van a Kispál és a Borzzal, szétesik-e. Erre az volt a válasz, hogy nem szabad Magyarországon túl komolyan venni az együttesek széteséséről szóló híreket, búcsúkoncertként beharangozott bulikat.
Akárhogy is van, aki kispálos és nem volt a Szigeten hétfő este 8 és 11 óra között, lehet, hogy most utál, mert én láttam A Koncertet. Látványosnak látványos, zeneileg is rendben volt, egy csomó vendégfellépővel, színes felhozatallal, de nem markolt a szívembe. Én például nem sírtam, mint a mellettem álló lány. Sokkal jobban élveztem a kisebb Kispál-koncerteket mint a hétfőit, de lehet, hogy ez az én gondom, valami miatt nem tudtam koncentrálni rendesen, vagy csak egyszerűen „nem jött át”. Nem tudom beleélni magam abba, hogy most búcsúzunk egy együttestől.
A nap kedden reggel is felkelt, sütött is kedvesen, a lejátszómban pedig szólt a nóta, hogy:
"Ha ez a vég, nekem tetszik
Ha ez itt a vég, hát az nagyon derék."
(Kispál és a Borz : Ha ez a vég)
