Differenciálni, azaz a diákok képességeihez mérten oktatni, kooperatív technikákat alkalmazni, azaz csoportokban foglalkoztatni, pontosan ismerni a kompetenciahatárokat, azaz tudni, hogy egy pedagógusnak mit kell tudnia elvégezni, és mikor kell szakember segítségét kérni – az inkluzív oktatás ismérvei. Vajon mikor jutunk el a hideg integrációtól az inklúzióig? Hiszen e két fogalom korántsem ugyanazt jelenti.
Integrációnak nevezzük, amikor a gyermek csak bekerül az oktatási rendszerbe, de a rendszer maga nem változik, az inlúzió pedig az, amikor a meglevő rendszert gondoljuk át, a struktúrát alakítjuk át a gyerekhez – ennek kulcsa pedig a differenciált oktatás. Szerbia e tekintetben gyerekcipőben jár, de Magyarország sem jutott még el az inklúzióig, bár már érzékelhető az elmozdulása efelé. Ezt tudtuk meg Kerekes Valériától és Marton Esztertől, a budapesti ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar oktatóitól, akikkel a szabadkai tanítóképző karon megtartott nemzetközi konferencián találkoztunk.
– Magyarországon a szülők részéről mutatkozott igény, hogy integráltan „oktatódjanak” a gyermekeik, és elkezdték az olyan iskolákat és az olyan pedagógusokat keresni, ahol és akik befogadják. Ez azért még lehet, hogy csak hideg integráció, mert nem biztos, hogy valóban megkapja a különleges bánásmódot igénylő gyerek a neki megfelelő speciális segítséget és feltételeket. A szülőnek kellett iskolát keresni, és a bizottság akkor írta rá a papírra, hogy a diák integráltan oktatható, ha a szülő talált olyan iskolát, ahol vállalták a kicsit, és az iskolából erről papírt is kapott. Bár ez nem jelentette feltétlenül azt, hogy a befogadással a gyerek igényeinek, képességeinek megfelelő bánásmód, szakemberek segítsége is jár. Javult az iskolák és szülők kapcsolata, a szülők elmehettek az iskolákba és a szegregált intézményekbe is megnézni néhány tanórát a választás előtt, ma már pedig arra is van lehetőség, hogy néhány napot az iskolákban töltsön a szülő az iskolába induló gyerekével. Van, hogy valóban a szegregált oktatási intézmény mellett döntenek. 1993 óta biztosítja a magyar közoktatási törvény azt, hogy hivatalosan az iskolák befogadhatnak, és ma már az is szabályozva van, hogy egy osztályba hány speciális igényű diák kerülhet. A tömeges oktatásba egyre több viselkedési és tanulási zavarral küzdő gyerek került be, vagy éppen ép értelmű autista, akik korábban a kisegítő tagozatokba kerültek – mondta el lapunknak Marton Eszter, aki szerint az is nagyon fontos, hogy a gyógypedagógiai iskolának jó kapcsolata legyen a többségi iskolákkal, és számíthassanak a segítségre. Magyarországon léteznek ún. EGYMI-k (Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény), ahol olyan szakemberek dolgoznak, akik kijárnak az iskolákba. Ez egyfajta szolgáltatás-jellegű rendszer. Budapesten kerületeket fednek le, a vidéki városokban pedig a város mellett a környező falvakat is. Eszter fél munkaidőben dolgozik az EGYMI-nél hallássérültekkel foglalkozó gyógypedagógusként is, és hetente több alkalommal jár ki egyes iskolákba. Mint mondja, az a legjobb megoldás, amikor a gyógypedagógus nem külön egy kis szobában tart fejlesztő foglalkozásokat, hanem magán a tanórán van jelen, amihez a frontális oktatási módszer nem jó, a kiscsoportos foglalkozások a legalkalmasabbak, de nagyon hasznosak lehetnek a drámapedagógiai foglalkozások is.
A differenciált oktatás és csoportos munka fontosságára hívták fel a figyelmet. Magyarországon a többségi oktatásba bekerült szellemileg különleges bánásmódot igénylő gyerek nem az ép értelmű gyerekeknek előírt tanmenet szerint halad. Például a második osztályban a diákok már tanulják a szorzótáblát, és 100-as számkörben adnak össze, vonnak ki, míg a szellemileg sajátos igényűek a 20-as számkörnél tartanak, és az ehhez mért teljesítményük szerint értékelik őket. Mindez csakis differenciált oktatással valósítható meg.
– A pedagógus személyisége pedig rendkívül fontos – hangsúlyozza Kerekes Valéria. – Nem teremthet frusztráló légkört, nem érzékeltetheti semmilyen módon, hogy a sajátos igényűek a többiekhez képest hátrányos helyzetben vannak. Ha a pedagógus elfogadja a gyermeket, akkor a társai is elfogadják. A gyerekek a pedagógus hozzáállásán még a legkisebb negatív attitűdöt is tudják érzékelni. Ez óvodában még kifejezettebb.
Hogy létezik több-kevesebb előítélet, nem kétséges. Beszélgetőtársaim szerint ez legtöbbször abból a félelemből fakad, hogy a pedagógus felkészületlennek érzi magát, fél a rá váró feladattól. Ám a szemléletmódon, a hozzáálláson változtatni lehet: képzésekkel, de úgy, hogy a tanultakat valóban alkalmazzák is gyakorlatban vagy hospitálással, azaz a szegregált iskolákban tett óralátogatásokkal. A pedagógusképzésben is több teret kellene szentelni az integrált oktatással való foglalkozásra (Magyarországon választható tantárgy az integrált oktatás), és szükség lenne olyan kiadványra, ami a pedagógusok részére tartalmaz alapvető gyógypedagógiai ismeretek, olyanokat, amelyek még a pedagógus munkájába tartozhatnak. És ami elengedhetetlen: nem szabad magára hagyni azt a pedagógust, akinek az osztályába sajátos igényű tanuló került, az egész tantestület támogatására, egységes szemléletére van szükség a sikeres munkához, hogy a pedagógus elmondhassa a tapasztalatait. Ha a tanítók érzik, hogy van mibe kapaszkodniuk, a félelem is elmúlhat, és ezzel együtt a fenntartások is.
