Egy komédia és egy nem-komédia. Egy 17. században és egy 2008-ban játszódó történet. Vagy éppen sok kis történet. Nem önálló történetek ezek, mert szinte mindenki találkozik mindenkivel – Sevillában vagy éppen éjszaka a vasútállomáson –, sorsok gabalyodnak egymásba, problémák halmozódnak, amelyek vagy megoldódnak, vagy csak úgy tűnik, mintha megoldódnának. Az elhagyott feleség a reményei szerint nagy vagyont öröklő fiatalembernél keresne vigasztalást, a fiatal lány a költőtől a színházalapító karjaiba menekül, a testi örömökre is vágyó kantinoslány pedig a vasutas munka iránt rajongó (rajongott-e egyáltalán) „kisgólyához”.
Úgy tűnik, mindenki menekül, elvágyódik valahova, valakihez – máshova. Ki Londonba zenei karrier, ki Sevillába a szerelem vagy éppen az örökség után. Azután persze az is megtörténhet – és ezekben az esetekben meg is történik –, hogy se brit főváros, se angliai zenei karrier, se örökség. Mert a lány végül megkapja, amit akar: a fiút testestül, s talán lelkestül is, így a fiú nem megy el Londonba. Az örökség, a több emeletes ingatlan pedig a fiatal vendéglős helyett az árva gyerekek birtokába kerül. Miközben öngyilkos lesz az énekes éjjeli pillangóként szebb napokat is megélt vécés néni, nyoma veszik a vasutasfiúnak, és végre kiélhetik vágyaikat a házasságközvetítő és társkereső céget működtető apácák...
Mondtam, sok egyéni történet alkotja a két darabot. Merthogy bármennyire is összefontam most a szálakat, bizony itt két szövegről van szó. Arról a két szövegről, amelyeket felolvastak a délvidéki magyar színjátszás napjának rendezvénysorozata keretében lezajlott Kortárs Vajdasági Szerzők VII. Felolvasószínházán. Szegedi Szabó Béla Sevillai örökség és Lénárd Róbert Virrasztók című művei a bennük rejlő lehetőségeknek köszönhetően, hiányosságaik ellenére is színházat teremtettek csütörtök este Szabadkán.
– Van mit javítani a szövegeken, a karakterek kidolgozásán, de jól kitalált, jó szerepeket kínáló darabokká válhatnak – hallottuk a felolvasásokat követő beszélgetésen, ahol rendezők, dramaturgok, színészek osztották meg gondolatiakat a két szöveg kapcsán.
Megyeri Zoltán rendező színészcsapata a Sevillai örökségben nem játszotta el a szó klasszikus értelmében a hallottakat, az állóképek mégis rejtettek dinamikát, egy-egy kimerevített mozdulat mozdulatlanságában is mozgás volt, a Telihay Péter rendezésében színpadra került Virrasztók pedig már csupán annyiban nem volt klasszikus értelemben vett színházi darab, hogy a színészek kezében – felolvasószínházról lévén szó – még ott voltak a szövegkönyvek.
Két különböző módon közönség elé került két különböző darab, több érintkezési ponttal, amelyek közül talán az a legfontosabb, hogy e két szöveg ugyanazon az estén válhatott élővé, papírformából színházi performance-szá.
