Helyszíni tudósítás
Ez is megvolt: másfél órán át vártam, hogy számítógéphez jussak, de itt vagyok. És még a szék sem hullik szét alattam. Megviseli az egész napos rohanás a sajtószobát is.
A Szigeten dolgozni. Valami elképesztő varázsa van. Ülsz a Nagyszínpad mellett, és közben világsztárok hangolnak melletted. Kellemes. Kevés ilyen szakma, hivatás – akárhogy is hívjuk az újságírást – van még.
Megáztunk. Reggel beázott a sátram egy csöppnyit, koszos, vizes a cuccaink egy része, de nem baj. Különben is: milyen Sziget az, amikor nem esik az eső?! Hallom, otthon süt a nap.
Egy kicsit „nyugdíjasra” vettem a tegnap éjszakát. Életem talán első olyan fesztiválos napján vagyok túl, amikor nem vártuk be a hajnalt valamelyik zenés, kocsma-sátorban, a pázsiton, vagy akárhol a sátramon kívül. De jó volt…
Délután van, tehát nemsokára este. (Ez a mondat is jól tükrözi szürkeállományom jelenlegi állapotát – sok ehhez hasonló nagy igazságra jöttem rá a napokban.) Akinek valamilyen köze van hozzám személyesen, tudja, hogy enyhén fogalmazva sem vagyok a kizárólag elektronikus zenét hallgató típus, de hetek óta várom, hogy „jöjjön már el az a Pendulumos/Prodigy-s este”! És íme, „felvirradt a nagy nap”, és közeleg a várva várt est!
„Pendulumék” itt voltak tavaly is – öcsém, még talán fényképezkedett is velük –, de koncert nem volt, a felszerelést szállító kamion egy árokban végezte. De idén az ausztráloknak karambol-mentes évük van, indulhat a banzáj!
Mire ez a szöveg nyilvánosságra jut, túl leszünk a péntek estén is. Ígérem, mindent megteszünk/megtettünk, hogy jó legyen!
