Az idei Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti Díjat Miroslav Jovančićnak ítélte oda a háromtagú bírálóbizottság, az elmúlt tíz évben nyújtott munkásságért. A díjátadásra szombaton kerül sor a Topolyai Napok rendezvénysorozaton. Kiállítás is nyílik Jovančić alkotásaiból.
Miroslav Jovančić festőművész, a Képzőművészeti Találkozó kurátora „zenével érkezett”, de ecsetet és színeket is hozott magával. Festményeit hangulatok ihletik, amelyet zeneszámokból, költészetből, színdarabokból és egyéb művészeti alkotásokból merít. A Nagyapáti Kukac Péter-díj képzőművészeti bizottsága Csernik Attila, Ljubica Dulić Vuković és Náray Éva, az elmúlt tíz év alkotói munkásságát díjazták.
Hogyan élted meg művészileg ezt a tíz évet?
– Nem tartanék itt a családom támogatása nélkül. Az utóbbi években megengedhettem magamnak, hogy rengeteget dolgozzak. Emellett pozitív visszhangokat kaptam, olyanoktól is, akik véleménye nekem sokat jelent. Ez egy jel volt, hogy talán nem járok téves úton. Nem azért festek, hogy díjakat kapjak, egyébként már rég abbahagytam volna. A legnagyobb elismerés számomra, amikor elébem áll egy tizenéves fiatal, és azt mondja: megnéztem a képeit, és ha befejezem az egyetemet, eljövök magához venni egyet.
Topolyán egy kiállításra is sor kerül, azután merre irányul a képzőművészeti érdeklődésed?
– A topolyai tárlat kapcsán úgy gondoltam, hogy új anyagot készítek. Ne azt mutassam, amit már sokan láttak, így a nyár folyamán új képek születtek. Nehéz megmondani, hogy ezután merre irányul a művészetem, mert nincsenek terveim és stratégiám. Ahogyan változik az élet, a hangulat, úgy idomul majd a hozzáállásom a képzőművészethez. Továbbra is megpróbálom képekké varázsolni azt, ami belém rögződött. Jövőre egy pécsi kiállításra készülök, és szeretnék Budapesten is létrehozni egy nagy önálló tárlatot.
Közel állnak hozzád Nagyapáti Péter alkotásai?
– Szeretem a naiv festészetet, így Nagyapátit is. A festményeiken akkor is érezhető az ember jelenléte, ha nincs ábrázolva. Nagyapátihoz hasonlóan én is festek repülőgépet. Nálam a repülőgép az idő, amely a múltba és a jövőbe is kacsingat, a végtelen utazás szimbóluma. Átvitt értelemben a művészet is egy utazás, mert általa oda jutsz, ahova mint ember nem juthatnál.
Használod a zenét a képzőművészetben?
– Az utóbbi időben zenét hallgatok festés közben, leginkább U2-t és Coldplayt. Nemcsak szórakoztat, figyelek is a mondanivalójára. Sok képem címe egy-egy dalban hangzik el, vagy valamelyik költőtől kölcsönzöm. A kiállításom címe Zenével érkezem Whitmantől ered, amiatt, ahogyan próbálom a zenéből eredő hangulatot a festménybe belevezetni.
Mikor kezdtél komolyabban képzőművészettel foglalkozni?
– Amikor munkát kaptam a szabadkai Képzőművészeti Találkozóban. Már korábban befejeztem az egyetemet, de addig dilemmát jelentett. Ez feloldódott a kilencvenes évek elején, amikor a feleségem rábeszélésére újra rajzoltam. Néhány éven át, rituálészerűen mindennap készítettem egyet, rengeteget a háború alatt. A színeket bevezetve áttértem a festészetre, majd megtartottam első kiállításomat a Saxban. Akkor megtaláltam a képzőművészeti világomat. Jól érzem magam benne, mert őszintén festhetek.
Honnan merítesz ihletet a festményeidhez?
– Bármiből, kivéve a képzőművészetet, mert azzal már nem úgy foglalkozom, hogy keresek valamit. Ami megihlet, azt leírom egy papírra, ilyenekkel már tele a műhelyem. A kép előtt megszületik a cím. Témám a város is, de nem magamat teszem a középpontba. Egyik ilyen képem a Majomplacc, mert fontos volt az életemben. Manapság luxusnak számít őszintén foglalkozni a művészettel. Valamilyen számítások mindig közbeszólnak. Azon emberek közé tartozom, akik pusztán a művészetük miatt boldogok. Minden itt kezdődik és itt ér véget. A festészet nekem soha nem volt teher, de az utóbbi tíz évben kimondottan boldogságot jelent.
