Vitathatatlan, hogy a kis létszámú tagozatok összevonása, illetve az erre tett kísérletek – amelyeknek e napokban vagyunk tanúi főképp a bánsági iskolákban – elsietettek, átgondolatlanok, hebehurgyák. Tudjuk jól, hogy minden ilyen intézkedés felgyorsítja az asszimilációt, helyrehozhatatlan károkat okoz. Valószínűleg ezért került be Szerbia Alkotmányába, hogy az emberi és a kisebbségi jogok elért szintjét nem lehet csökkenteni.
Azt, hogy az ilyen ,,ésszerűsítések” milyen pusztítást végeznek, épp a kilencvenes évek elején a nagybecskereki magyar osztályok egy iskolába zsúfolásának máig ható következményei bizonyítják a legékesebben. És lám, most – majd 20 év után – ugyanott ismét próbálkozik, intézkedik a kis létszámú osztályok leépítése ügyében a jelenlegi oktatási minisztérium helyi tisztviselője, felsőbb utasításra hivatkozva. Mégpedig takarékossági intézkedésekre, mert a minisztérium takarékoskodni kénytelen, s akár még a kis létszámú osztályok pénzelését is megtagadhatja, csakhogy eleget tegyen a Nemzetközi Valutaalap elvárásainak. Hogy miért épp az oktatásban és az egészségügyben akar a kormány takarékoskodni, az nem csak felfoghatatlan, hanem vérlázító is.
Az oktatási minisztérium közép-bánáti felelősének volt a minap egy igencsak furcsa, de továbbgondolásra érdemes kijelentése. Szerinte szerencse a szerencsétlenségben, hogy a magyar felsős tagozatokon és a középiskolákban a magyar pedagógusok egy része nem rendelkezik megfelelő szakképesítéssel, és így a racionalizálás során munka nélkül maradt pedagógusok könnyebben kaphatnak munkát.
Kétség nem fér hozzá, hogy minden diák – sőt, minden közösség, az egész társadalom – érdeke, hogy az iskolákban megfelelő tanári oklevéllel rendelkező, pedagógiai ismeretekkel felvértezett, rátermett tanárok tanítsanak minden tantárgyat. A vajdasági iskolákban oktatók 35–40 százaléka nem rendelkezik megfelelő tanári diplomával. Mit teszünk azért, hogy legyen elegendő, megfelelő végzettségű szaktanárunk?
Gimnáziumi érettségivel rendelkező, mérnöki tanulmányokat folytatott, valamely műszaki főiskolán diplomázott egyének tanítanak. Meg igen sok okleveles tanító. Különösen rossz a helyzet a kisebbségi tagozatok esetében. Tanulmányok, újságcikkek egész sora foglalkozott ennek okaival. Ám az elszegényedett, pénztelenséggel, munkanélküliséggel küzdő családok nem is tudják fizetni Újvidéken az albérletet. Ösztöndíjat is kevesen kapnak egyetemistáink közül, de ez az összeg nem elég arra, hogy az egyetemista ebből megéljen.
Sokaknak a szabadkai magyar tannyelvű tanítóképző az elérhető lehetőség, ahol anyanyelvükön tanulhatnak, amely lakhelyükhöz a legközelebb van. Megszerzik az oklevelet, s mivel tanítói állás nincs, matematikát, fizikát, biológiát oktatnak, meghatározott időre veszik fel őket, minden félév befejezésekor, minden augusztus végén létbizonytalanságban élnek, hogy meghosszabbítják-e a szerződésüket, vagy az utcára kerülnek. Racionalizáció esetén is, ha lejár a meghatározott időre szóló szerződésük, az iskolának, önkormányzatnak nincs semmi kötelezettsége irányukban.
Nem történik semmi annak érdekében, hogy legyenek okleveles szaktanárok: nincsenek tisztességes összegű ösztöndíjak, amelyet egy erre a célra létrehozott alapítvány, szervezet vagy egy-egy önkormányzat folyósít a diploma megszerzéséig a tanári pálya iránt érdeklődő és ott is elhelyezkedő fiataloknak. Sokan a szerb nyelvtudás híján nem merik vállalni, hogy szerb nyelvű tanárképző szakra iratkozzanak Újvidéken, a 70 órás szerb nyelvi felzárkóztató képzésnél jóval több kellene, hogy bátran nekivágjanak. A törvényben nincs lehetőség a kétszakos tanárképzésre, ami igazi megoldást jelentene, emlékezzünk vissza, ez milyen jól működött a hetvenes évekkel bezárólag. A törvényben továbbra sem szerepel a távhallgató fogalma, a borsos tandíjat fizető egyetemi hallgatóknak ugyanúgy ott kell lenniük az előadásokon, gyakorlatokon, mint tandíjmentességet élvező társaiknak. Amely karon pedig megszervezik a hétvégi képzést, ott olyan óriási összeget kérnek ezért, hogy a legtöbb érdeklődő számára megfizethetetlen. Mondani sem kell, erre sincs ösztöndíj. A magyarországi oklevelek honosítása – a sok-sok irat lefordítása stb. – még mindig drága, nem is olyan egyszerű, mint az első pillanatban tűnik. Sem a szabadkai magyar egyetemet, sem a szabadkai multietnikus egyetemet – magyar tannyelvű tanszékekkel – ma már nemigen emlegetik...
A fenti problémák egyikét-másikát néha még megemlítik a politikusok beszédeikben a majd egyszer megoldásra váró feladatok között. De mintha senki sem érezne munkakedvet, erőt magában, hogy ezeket meg is oldja.
