Dr. Káich Katalin, a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar dékánja, egyetemi tanár, színháztörténész csütörtökön átvette a társadalom- és humán tudományok területén elért eredményeiért a Vajdasági Egyetemi Tanárok és Kutatók Egyesülete által odaítélt életműdíjat. A tanárnővel a díj átvételét követően beszélgettünk.
n Az ünnepségen elhangzott, hogy a díjazottakban megfogalmazódhat most, visszatekintve az eddigiekre, egy olyan dilemmát kifejező kérdés, hogy vajon érdemes volt-e foglalkozni mindazzal, amivel eddig foglalkoztak. A tanárnő esetében léteznek ilyen vagy ehhez hasonló dilemmák?
–Azzal kapcsolatban nincsenek dilemmáim, hogy megérte-e foglalkozni mindazzal, amivel pályám során foglalkoztam. Már nagyon sokszor elmondtam, de most is el kell mondanom, hogy a művelődéstörténet a tudománynak egy olyan területe, amely nem csupán ismeretanyagot rejt magában, s nemcsak annak átadására van lehetősége a tanárnak, hanem arra is, hogy az élet dolgaira megtanítsa a hallgatókat, úgymond, útravalót adjon nekik. Noha sokszor, abban a pillanatban, amikor egy-egy ilyen „útravaló” elhangzik, a hallgatók nincsenek is tudatában annak, mégis, később, sokszor kaptam olyan visszajelzést volt hallgatóimtól, hogy most tudták hasznát venni mindannak, amit jóval korábban elmondtam. Az internet és az információáradat korszakát éljük, s azt hiszem, emiatt a tanításnak éppen ez a másik aspektusa, az életre történő egy fajta felkészítés az, amit előtérbe kell helyeznünk.
– Ha már az internetről esett szó, elmondom, hogy a minap egy afféle lexikon-honlapon a tanárnőről szóló szócikkben találtam egy „életének mérföldkövei” leírást, s erre rögtön valahogy úgy reagáltam magamban, hogy „ne más mondja már meg, melyek valaki életének a mérföldkövei''. Most akkor önt kérdezném, melyek ezek?
– Kezdhetném azzal, az időben alaposan visszautazva, hogy volt egy barátnőm, akinek az édesanyja fantasztikusan tudott mesélni, s azt állíthatom, Etus néninek jelentős szerepe volt abban, hogy előbb a történetek, később maga a művelődéstörténet felé kezdtem orientálódni. Azt mindig is tudtam, hogy a humán tudományok érdekelnek. Meghatározó volt az életemben az, amikor a történelmi levéltárhoz kerültem, gyakorlatilag itt tudatosult bennem az, mivel kell foglalkoznom. Az iratkötegek, melyeket olykor 150–200 éve nem is fogott meg senki, megannyi titkot rejtettek, melyek nagy hatással voltak rám, s a tanítás mellett, a tudományos kutatás felé irányítottak. A budapesti továbbtanulás, majd a hazatérés, és a Hungarológiai Intézetben folytatott asszisztensi munka szintén jelentősek voltak, végül pedig az 1992-es évet kell megemlítenem, amikor a művelődéstörténet választható majd kötelező tárggyá vált, magam pedig egyetemi tanár lettem.
– Mit jelent a tanári pálya és mit a színháztörténeti kutatás? Mennyire kell egyáltalán a kettőt egymástól elhatárolni?
– Mindazt, amit a kutatómunkám során megtanultam, felismertem, megtapasztaltam, azt beleépítettem az oktatásba, jobban mondva abba a nevelési részbe, amelyről az imént beszéltünk. El kell mondanom, hogy bizonyos idő után ajándéknak éreztem azt, hogy ide, ebbe a térségbe születtem, ennyi nemzetiség közé, mert így tanulhattam meg, hogy mindannyian egyformák vagyunk születésben és halálban egyaránt. Minden ember, tulajdonképpen, ugyanaz, mint én vagyok. S ez egy jelentős felismerés. Ettől fogva úgy tudok tekinteni a világra, hogy, ha nem is szerethetek mindenkit feltétlenül, de tisztelni tudom mindenkiben egyszerűen azt, hogy emberi lény. Ha szeretetet adok a másiknak, ugyanazt vissza is kapom – ez ennyire egyszerű. És ez működik.
n Megmaradt bennem a tanárnő egy korábban hallott mondata, amely valahogy úgy hangzott, hogy az ember akkor válik a legokosabbá, amikor rájön, hogy semmit sem tud. Ezt egy állandó, lankadatlan tudásvágy jelenlétével hoznám összefüggésbe.
– Így igaz. Valóban jelen van egy lankadatlan tudásvágy, mivel hogy nap mint nap, állandóan felfedezel új dolgokat. Ez is oda-vissza alapon működik. Amennyit befektetsz, annyit kapsz vissza. Mindig akadnak még olyan dolgok, amiknek az ember szeretne a végére járni. Hiszek abban, hogy addig nem távozom erről a világról, ameddig minden kérdésemre választ nem kapok.
n Amikor Káich Katalinról beszélünk, elkerülhetetlenül felmerül a zomboriság kérdése. Miben nyilvánul meg voltaképp e zomboriság?
– Azt hiszem az a leglényegesebb, hogy e sokszínű Vajdaságot meg lehetett Zomborban tapasztalni. Másrészt, olyan légköre van annak a városnak, ami rendkívül sok energiát tud az embernek kölcsönözni. Ha úgy érzem, fogytán ez az energia, ismét hazatérek, végigsétálok a zombori utcákon, leellenőrzöm, minden egyes fa a helyén van-e…
n Mire a legbüszkébb ma? Ki lehet-e emelni valamit?
– Ha valamire büszke lehetek, akkor az az, hogy mára már sikerült megteremtenem egy belső harmóniát, s annak ellenére, hogy mindazok akik nagyon közel álltak hozzám, ma már nincsenek velem, jól tudom érezni magam ezen a Földön. Ez mindenképp ennek a belső rendnek tudható be, mely, természetesen, egy nehéz munka eredménye, s a nehéz pillanatokban kérdéses volt, egyáltalán sikeres lesz-e e munka. A végtelen hit azonban segített túllépni minden nehézségen, mert tudom, van valaki, aki „helyre rakja” a dolgokat, amikor az emberek már túlságosan elrontanak mindent…
