Azt vallotta, hogy a színház, akár hivatásos, akár amatőr, szerves része a kultúránknak. Vallotta azt is, hogy hűnek kell maradnunk szülőföldünkhöz, nemzetiségünkhöz, kultúránkhoz. S mindebben következetes volt.
Bácskában, Temerinben valósította meg elképzeléseit. Minden a muzsikával kezdődött számára, a világháborút követő kemény esztendőkben az újvidéki és a péterváradi katonai kórházban, ahol katonáskodott. A szorongásokkal, gyötrelmekkel teli éveket átmuzsikálta. Leszerelése után tagosodott be a művelődési egyesületbe, és ebben a családtagjai is követték. Tánccsoportot vezetett, mindenes volt, színészi alakításokat vállalt, rendezett. Nóti Károly Nyúl című egyfelvonásosában lépett először a világot jelentő deszkákra, és – mint mondta –, nem szakadt le alatta. Énekelt, táncolt, rendezett, magához ölelte a világot. Több mint harminc előadást rendezett: vígjátékot, népszínművet, operettet, száznál is több szórakoztató, énekes-táncos műsort: pódiumjátékot, kabaré-összeállítást állított színpadra. Jelentős munkái között emlegetjük Nušić Miniszternéjét, Tabi Spanyolul tudni kell című vígjátékát, Görgey Handabasa és Fejek Ferdinándnak című műveit, Molnártól az Ibolyát, Sarkaditól az Elveszett paradicsomot, az Apám, a szocialista kulák című Partljić-szatírát... Az amatőr színjátszás virágkorában telt ház várta a színészeket nemcsak az otthoni, a temerini színházteremben, hanem szerte Vajdaságban.
– Így kerek a színházi világ, ha egyszer bohócsipkában bukfencezünk az arénában, máskor meg nemesebb eszközökkel hirdetjük az igénket – vallotta Barácius Zoltánnak adott, talán utolsó interjújában, nyugalmazása után. Hogy mit üzent a szóban forgó interjúban az utókornak? „Üzenem a fiataloknak, hogy tartsanak ki, az istenért, csináljanak már valamit! Talán valaki most meghallja a csöngetésemet, engedjétek a magyar szót visszhangozni a színpadon, a szívekben és a lelkekben. Ezt üzeni nektek Péter bácsi...”
