Az igencsak tisztes távolságnak köszönhetően nem tudhatjuk, hogy ma milyen levegő fogadja Pekingben a sportolókat és kísérőiket, azt hogy mennyire sikerült elterelni a várost fojtogató szmogot az olimpiai játékok kezdetéig.
Az igencsak tisztes távolságnak köszönhetően nem tudhatjuk, hogy ma milyen levegő fogadja Pekingben a sportolókat és kísérőiket, azt hogy mennyire sikerült elterelni a várost fojtogató szmogot az olimpiai játékok kezdetéig. Azt viszont tudjuk, hogy 200 km vadonatúj metróvonalat építettek ki egy év alatt (!), 810 szálloda várja a turistákat, közel 800 parkot létesítettek, ugyanis kiszámították, hogy a repülővel érkező turisták 200 méteres magasságban mit látnak a városból – az emberi szem ilyen magasságban kb. 80 négyzetkilométeres területet képes bepásztázni –, s ennek megfelelően parkosítási programot írtak elő: minden lakos köteles volt japán pagodafákat, kínai fenyőket és bokrokat ültetni a saját háza köré. A rendeletek azonban ennyiben nem merültek ki, a lakosságot füttyszóra készítették fel a kellő türelmesség és udvariasság gyakorlására a vendégekkel szemben, arról nem is szólva, hogy általános dohányzástilalmat vezettek be, és hogy a játékok idején minden irányban (terek, bevásárlóközpontok, metró...) élő tévéadásban közvetítik a történéseket. Hogy mi minden játszódott le még a színfalak mögött a Kínában történelmi eseménynek számító olimpiai játékok előtt, illetve mi fog még megtörténni, azt hiszem, el sem tudjuk képzelni.
Ma éjjel azonban, mi tévénézők is belekóstolhatunk a játékok felvezető, látványos részébe. A nemzeti televíziócsatornák rég megvásárolták a közvetítés jogát, így a Magyar Televízió, a Szerbiai RTV is közvetíti a megalomániásnak ígérkező megnyitóünnepséget. Hogy kicsit korán kell majd kelni? Ebben a kérdésben, sajnos nincs mentség. A következő 16 nap erről fog szólni, és végre a sportolóké lesz a terep, a politikai és egyéb felhajtások után. Nem kevésbé a tévénézőké, a világ minden táján. Mert egy olimpia a tévéközvetítéseknek köszönhetően mindig is kissé átformálja a hétköznapokat. Olyanok is a „sportot űzik” a képernyő előtt, akik egyébként nem vagy nemigen. Ez utóbbi kategóriába sorolnám magamat is, aki ugyan nem rabja a sportnak, de lebilincseli, elkápráztatja egy-egy kiváló emberi vagy csapatteljesítmény, a hatalmas rendezvény minden szépsége. Nem kevésbé furcsasága. Például olyan apróságok, mint a szoknya vagy a rövidnadrág hossza vagy mondjuk a gólszerzők öröme. Mert az idők folyamán még az öröm külső megjelenési formája is módosul, mintha ezt is a divat diktálná. Volt idő, amikor a góllövés pillanatában a labdarúgó mindkét kezét a magasba emelve futott a pálya belseje felé csapattársait keresve, hogy egy kupacban ünnepeljenek. Volt aztán idő, hogy az oldalvonal felé vette az irányt, majd hatalmasat ugrott, öklével belecsapva a levegőbe.
Később, alighanem afrikai minta nyomán, táncmozdulatokat mutatott be a gólszerző, majd következett a „dugattyúfigura”: megroggyantott térd, dugattyúként járó kar vagy karok. Az öröm kifejezésének ez a formája manapság is dívik, bár megfigyelhető a „csuklyás mámor” is, amikor a gólszerző örömében felrántja a mezét, és a fejére húzza, de az a fajta is, amikor az öröm nem annyira a társak, inkább a szurkolótábor felé irányul. Egy-egy gól nemcsak a szerzőjét emeli abban a pillanatban mennyei magasságokba, hanem az egész csapatot, egy egész országot, nemzetet. A játékos magánöröme ezrek, milliók szívébe áramlik át azonnal – a képernyőn keresztül is –, és ugyanennyi szívet köt össze. Sok ilyen pillanatot kívánok a tévénézőknek az elkövetkező 16 napon!
