A hírekben gyakran szereplő tűz- és vízkárok, a földrengés és a járványok természetszerűleg egy nagyobb közösség életét fenyegetik, és bár a pusztításnak mindig van oka, nincs mindig közvetlen felelőse. Ugyanezt mondhatjuk el a katasztrófák fiktív változatáról, a katasztrófafilmekről is, melyekből az olimpia idején is bőven kijutott a nézőnek.
De nemcsak katasztrófafilm akad bőven, hanem bűnügy is, ami a forró hónapokban – ki tudja milyen megfontolásból –, különösen gyakori a képernyőn. Egyik is, másik is tele erőszakkal, modern kifejezéssel: tévéerőszakkal.
Napjaink sokat emlegetett, sokrétű problémája a tévéerőszak. Nem tudni pontosan hogyan hat felnőttre, gyermekre, ám időnként szörnyű következményei vannak. Ez a fajta erőszak nemcsak a napi adás jelentős részét kitevő bűnügyi és horrorfilmekből árad, hanem ide tartoznak a tudósításokban és riportokban megjelenő háborús és egyéb borzalmak, és emellett a rendőrségi hírek is. A zsánerbeli és tematikus eltérések ellenére mégis mindenki számára nyilvánvaló, miről van szó, hiszen amennyire sokágú a tévéerőszak fogalma, annyira egyértelmű a jelentése. Erőszakot, pusztítást jelent, a mindennapi élet normális menetének durva és váratlan megszakítását. Eltérő mértékben ugyan, de a bizonytalanság, a szorongás, sőt a félelem érzését keltik a nézőben, legyen szó rodoszi erdőtűzről, grúz hídrobbantásról vagy Dick Tracy-féle chicagói krimitörténetről. A tévéerőszak tehát egyaránt árad a rendőrségi és bírósági hírekből és riportokból, de a „szórakoztató bűnügyi” (zseniális tákolmány) filmekből, azaz a krimi különböző fajtáiból: detektívtörténet, rendőrfilm, gengszterfilm, kémfilm stb. A sort folytathatnánk, sőt még ki is egészíthetnénk az újfajta „küzdősportokkal” is, melyeket talán nem is kellene sportkategóriába sorolni, hiszen az ütés-verés látványát kívánják kelteni, minél embertelenebb annál jobb alapon. Hátborzongató mozdulatokat, ütéseket képesek produkálni az ilyenfajta „erőművészek”, mintha valóban haláljátékot játszanának egy arénányi ember szeme láttára. Hogy miféle ösztön vezérli a nézőt az efféle „játék” végigizgulására? Hogy mi ülteti az otthon ülőt a képernyő elé, ha ugyanakkor viszolyog a látványtól?
A magyarázat bizonyosan sok-sok szakmai tanulmányban rejlik, miközben nem szabad megfeledkeznünk arról az egy szempontról, hogy valamennyiünkben rejtőzködik egy bizonyos mértékű agresszivitás, melynek mértékét a különféle korokban különbözőképp ítéltek meg. A sportnál maradva például történészek kimutatták, hogy az ókorban a birkózás és a bokszolás számos olyan erőszakos mozzanatot engedett meg – csonttörést, fojtogatást –, amely ma már elképzelhetetlen. Mégha ezek szerint az erőszak valahol bennünk is van, azért nem kell feltétlenül naponta „táplálnunk” magunkban. Ha már nem utaztunk el nyaralni, csatornát is válthatunk, mert amíg az egyiken agyba-főbe verik egymást, addig a másikon sportolók küzdenek a másodpercekkel, a méterekkel, reflexeikkel, kitartásukkal, sérüléseikkel, ki tudja mivel nem, valamiféle nemes cél érdekében.
