„Valahogy az egész földkerekség életszerűbb a tévé dunsztos üvegében, mint Magyarország. Amott mintha emberek élnének, minálunk pedig tévékommentátorok és tévénézők. Esetenként enyhe cinkosságban... Az ország állapotáról többnyire pártpolitikusi nyilatkozatokból és azok kommentárjaiból értesülünk: mintha a mikrofon beszélne a riportalanynak.” – írja egyebek között az Élet és Irodalom egy igen régi számában a magyar televízióról.
Valamiféle kettősségről tanúskodnak ezek a mintegy 20 évvel ezelőtt papírra vetett megállapítások, melyek újra és újra aktualizálódnak. Például a tegnapi, október 23-ai események az alkalmi megemlékezések közvetítése által úgy hatottak, mintha egy ország, egy nemzet őszintén ünnepelne. Ez azonban nehezen egyeztethető össze mindazzal, amit a „való világból” tudunk/sejtünk – nevezetesen, hogy ’56 szelleme (is) igencsak megtépázott, a fiatalok jó része azt sem tudja mire vélje a „nagy főhajtást”. Ha fokozni akarjuk a dolgokat, azt is mondhatnánk, nem ismerik kellőképpen nemzeti történelmünket, még akkor sem, ha érettségiznek belőle, s ennek gyászos eredménye 2004. december 5-én kulminált.
Az idézett állítás a televízióról ma legalább kétszeresen igaz. Mert a kettősség egyre kifejezettebb. A néző, ha ezekben a napokban éppen nem a tévé előtt ül, valószínű a pénzét menti, vagy azon töri a fejét, hogyan rendezze adósságait, és miből fizesse ki a gázszámláját. A bulvártelevíziózásnak hála ugyanakkor minimum újabb énekessztárokat választunk, ha nem azt, akkor argentin esőerdőben soványodunk, patkányokkal ismerkedünk, malacot nevelgetünk. Főműsoridőben, órákon át, minden nap. A bulvártelevízió valamiféle magasságokban jár, olyan helyekre kalauzolja a nézőt, ami elérhetetlen számára: a siker csúcsára, és hihetetlen távolságokba. Hogy ki kér ebből? Elég sokan. Többeket meglepett például a 4. Megasztár-kiadásban Friderikusz Sándor megjelenése. A TV2-ből rég száműzött showman visszatérésén Sebők János, az ismert rockzenei újságíró és rock-kutató olyannyira meglepődött, mondhatnánk felháborodott, hogy tollat ragadott. Tanulságos levelében nem kíméli Friderikuszt („Zsűritagnak kéne lenned, de Te vagy látványosan unod azt, amiért nagyon jól megfizetnek, vagy ítélet-végrehajtót alakítasz. Hangsúlyozom, alakításról van szó, mert szerintem egy bevállalt szerep alapján osztod az észt, nyírsz ki nagyon bátran, pár odadobott mondattal versenyzőket.”), sem a tévéházat és „tehetségkutató” műsorát („A Megasztár nem az a műsor, aminek hirdetik, hanem az, aminek látszik. Nem tehetségkutató, hanem bulvár show-műsor. Egy kereskedelmi televízió üzleti vállalkozása.”), de a kereskedelmi tévéházak műsorpolitikáját sem („újabban azt is tapasztalhatom, hogy a politikai és a média elit után a szellemi elit egy része is „megzakkant”, s odahagyva a valóságot elindult a „magyar álmok” útján, azon amelyen minden elképzelhető: író az állatkertben, költőnő a húslevesben, a lantművész az őserdőben, az ex miniszter kalandtúrán...”). Sebők a Népszabadságban közzétett levélben sajnálattal állapítja meg, hogy Friderikusz – aki sohasem volt percemberke –, megjelenése az össznépi hazugsággyártásban és vásárban minden bizonnyal egy új korszak kezdetét jelenti, melyben csak fokozódhat a magyar kereskedelmi média elszakadása a hétköznapoktól.
