brahám Irén színművésznőt láttukDonna Elviraként Moliere: Don Juanjában, Piaként Ugo Betti: Bűntény a kecskeszigeten előadásában, aztán belebújt Varja bőrébe a Harag György rendezte Csehov-trilógiában: a Cseresznyéskertben, Natalija Ivanovna szerepébe a Három nővérben, ő volt a Madame Genet: Cselédekjében, Amál Majtényi Mihály: Harmadik ablakában, a Mama Örkény Pisti a vérzivatarában, Kormányzóné Végel László: Juditjában, a feledhetetlen Gizi Örkény István: Macskajátékában... Legutóbb Ponciaként láthattuk az Újvidéki Színház Bernarda Alba háza című előadásában. Ezért az alakításért sorolta be a Pataki-gyűrű Díj jelölőbizottsága a díj idei várományosai közé, akik között Béres Márta, Csernik Árpád, Pálfi Ervin és Mikes Imre Elek neve szerepel.
—Megalapítása pillanatában üdvözöltem a Pataki-gyűrű Díjat, egyfelől mert vajdasági vonatkozású díj, másfelől, mert arra serkent bennünket, hogy egymásra odafigyeljünk – mondja a művésznő. – Az élet más területein számos díj kerül kiosztásra, a színművészetben azonban kevés. Szerintem pedig nem vagyunk annyira kevesen, hogy ne iktathattunk volna be egy ilyen díjat az életünkbe. Nekem kitüntetés volt az is, hogy együtt játszhattam az elismerés névadójával, Pataki Lászlóval, és külön örömre szolgál, hogy most a díj jelöltjei között egykori diákszínpados tanítványaim is szerepelnek.
Ábrahám Irénnek számos alakítása él a színházkedvelők emlékezetében, talán akadnak olyanok is, akik még fel tudják idézni a hetvenes években, Szabadkán játszott Bernarda Alba házát, amikor a művésznő Martiriót formálta meg. A 2006-ban Kisvárdán odaítélt életműdíjig, az Újvidéki Színház Bernarda Albájáig, Ábrahám Irén erőteljes Poncia-alakításáig kétségkívül hosszú út vezetett. A majdáni hétgyermekes családból hozott derű és munkabírás végigkísérte ezen az úton, mint mondja: a hamuban sült pogácsából ma is csipegethet, erőt meríthet. Energiából van annyi, hogy elképzelhetetlen számára abbahagyni a munkát. „Én munkásfajta vagyok, mindig is tettem a dolgom, örültem, ha adhattam a közönségnek, a fiataloknak” – vallja.
A vajdasági színjátszás palettáján azon kevesek közé tartozik, aki Marosvásárhelyen fejezte a főiskolát. Korán lépett a színészi pályára, valójában már 16 éves korában, ha ideszámítjuk azt a négy évet is, melyet Magyarkanizsán töltött, és ahol Koncz István keze alatt megszerette a színészetet. Később Szabadkára került, ahonnan Dévics Imre, az akkori színházigazgató támogatásával, és Harag György neves erdélyi rendező ajánlására iratkozott a Marosvásárhelyi Színművészeti Akadémiára.
– Kissé ódzkodtam Romániától, de mit mondjak, nemhogy nem bántam meg, hanem nagyon örülök, hogy ott végeztem, mert végül is a magyar színjátszás bölcsője Erdélyben van, s páratlan kultúrája van a szegénység ellenére, az embereknek pedig irigylésre méltó tartása. Nem sokkal hazatérésem után Németh P. István a fiatal Újvidéki Színházhoz szerződtetett, és 1977 óta tagja vagyok a társulatnak. Szerencsésnek érzem magam. Ez a színház mindig kísérletező jellegű, az újítások elől el nem zárkózó intézmény volt. Szóval nem skatulyázza be a színészt, de a nézőt sem. Ez nemhogy jó, ez ajándék.
Energiából futotta a színház mellett a családra, a filmszerepekre, a Színes Szilánkok Diákszínpadra, de közvetlenségre, nyitottságra, jóindulatra is, melyek révén Vajdaság-szerte, s azon túl is ismerik.
