A kötetet Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot címmel jelentette meg a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. A délvidéki magyar műkedvelő színjátszás múltját és jelenét villantják fel a kötetbe sorolt írások. A szerző, mint mondta, azzal a szándékkal vetette papírra gondolatait, hogy rádöbbentse az embereket a közösségben megélt élményekre és értékekre. Faragó Árpád emlékezett és leltárt készített.
* Talán először a kötet címéről kellene beszélni.
– Sokan mondták az amatőr előadásokra, hogy dilettantizmus, hogy csak aláássa, temeti a magyar nyelvű színjátszást. Ezzel kapcsolatban egy kis történetet mesélnék el. Tizennyolc évvel ezelőtt Budapesten a hivatásos magyar színjátszás kétszázadik évfordulóját ünnepeltük. 1790-ben Budán a mai Várszínházban mutatták be az első darabot. Kelemen László társulatához az egész ország területéről csatlakoztak színészek. Amatőr színészek, hiszen akkor még nem volt színészképzés. Az egész napos rendezvény után este leültünk beszélgetni, nem a hivatásos, hanem a műkedvelő színjátszásról: hogy honnan indult, hol eresztett gyökeret. Elmondtam, hogy nálunk, a Délvidéken már a tizenhatodik század közepén láthatott a közönség színházi előadást, hiszen a Drávaszögben, Laskón 1555 körül az oskola tanulói eljátszották Sztáray Mihály A papok házassága című darabját. A vajdasági magyar színházalapítás is amatőrökkel történt. Ezért úgy gondolom, nem kell szégyenkeznünk a műkedvelő színjátszás miatt. Amit ők megalapoztak, arra épült később fokozatosan a hivatásos színház. Ezért írtam, hogy nem sírt ásunk, hanem fundamentumot.
* A közösségi élmények jelentőségére külön felhívta a figyelmet.
– Hatvan évvel ezelőtt én is amatőrként kezdtem a pályámat. A negyvenes évek végén egy kis baranyai faluban, Karancson ismerkedtem először a színjátszással. Ott a falusiak soha nem láttak előadást, mégis néhányan fiatalok összefogtunk és elhatároztuk, hogy előadunk egy halászdrámát. Mivel nem volt művelődési otthon, csak egy nagy kocsma, a sörös hordókra deszkákat tettünk, és így építettünk színpadot. Óriási sikerrel mutattuk be a falubelieknek. Tél volt, rettenetesen hideg, pénzt nem kaptunk, de mégis mindenki ott volt és tette a dolgát. A lelkesedést és akaratot nem lehet elmondani, nem lehet leírni, ami mindnyájunkat mozgatott ebben az ügyben.
* Kinek, kiknek a feladata az, hogy teljes képet kapjunk színházi életünk alakulásáról?
– A két tevékenység, az amatőr és a hivatásos, kiegészíti egymást.
Mindkettő feladata a szellemi értékek felmutatása, továbbadása, az anyanyelv megvigyázása, őrzése. Az nem igaz, hogy poros darabokat játszanak a műkedvelő társulatok, hogy csak népszínművekben gondolkodnak, hiszen sok mai, modern előadást csinálnak. Jó példa erre a Zentán folyó munka. A hivatásos színházak, színészek sokban segítik az amatőr társulatok és színjátszók építkezését, fejlődését. Nagy felelőssége és feladata van a Művelődési Intézetnek is abban, hogy teljes képet nyerjünk erről a témáról. Mert ennek a mozgalomnak az értékeit még nem soroltuk fel, nem vettük leltárba, és enélkül pusztába kiáltott szó marad.
