Lehet, tényleg nem jár messze az igazságtól az az ürményházi tanítónő, aki a dél-bánáti falu magyar nyelvű oktatásának még körülbelül tíz évet ad. A borúlátó jóslat egyáltalán nem megalapozatlan, hiszen a faluban idén csupán egyetlen újszülöttet jegyeztek. Ennek a picinynek hét év múlva csak akkor lesznek iskolatársai, ha időközben új lakosok költöznek a helységbe. Azok viszont, a jelenlegi tapasztalat szerint, valószínűleg nem magyar ajkúak lesznek. Biztató ugyanakkor, hogy jövőre négy kisgyermek világra jöttére lehet számítani, kérdés azonban, addig megmarad-e a magyar nyelvű oktatás, amíg ők négyen iskolaéretté cseperednek?
A nagy múltú, idén 175. évfordulóját ünneplő iskola jövője egyelőre nem annyira kérdéses, mint az, hogy milyen nyelven folyik majd az oktatás. A nyolcosztályos képzést 1995-ben visszanyerő tanintézményben jelenleg 74 diák tanul, 47-en az alsó és 27-en a felső tagozaton. Egyik-másik tablón több a tanár, mint a diák. Pedig tanárból sincs sok, vagy elegendő. A zichyfalvi (Plandište) Dositej Obradović iskola kihelyezett tagozatán, Ürményházán, még túlsúlyban vannak a magyar tanulók, az alsó tagozatokon a 47-ből 28 magyar ajkú, a többiek: zömmel vegyes házasságból származó diákok pedig szerb nyelven tanulnak. A másik két dél-bánáti szigetben, ahol megmaradt a magyar nyelvű nyolc osztályos oktatás – Torontálvásárhelyen és Székelykevén –, sokkal nagyobb a tanulók lélekszáma, noha ott is egyre-másra létszámcsökkenést jegyeznek.
Az ürményházi Rózsa Ilona tanítónő és Dulka Andor történelemszakos tanár fejtegetése szerint a térségnek nemcsak azzal van komoly gondja, hogy csökken a népszaporulat, és hogy nagy a magyar ajkúak elvándorlása, hanem az is, hogy a bánsági magyar szigetek távol esnek egymástól, de az oktatási központtól, Nagybecskerektől is. Ez napi ingázásra kényszeríti a magyarlakta falvakból kikerülő diákokat, s erre mostmár általános iskolai szinten is szükség mutatkozik. Olyan esetben, ha egy-két főre nem nyitnak osztályt valamely faluban, akkor ezeket a gyerekeket átirányíthatják másik faluba, ahol valamennyivel többen vannak. Ilyen alapon jelenleg egy nezsényi diák szaporítja az aránylag kis létszámú ürményházi tagozatot.
Hogy az iskolacsengő helyett ne a vészcsengőt kelljen meghúzni, és hogy mit lehet, vagy kellene tenni a működőképes és vonzó magyar oktatási hálózatért, vagy annak fennmaradásáért, azt a vajdasági magyar szigetvilágban különösen könnyű felismerni. Nyilvánvaló, hogy elsősorban több gyerekre lenne szükség. De, a sokat emlegetett önálló magyar iskolarendszer is megkerülhetetlen – melynek kereteiben átláthatóbbá és áthidalhatóbbá válnának a dél-bánátihoz hasonló gondok –, kellene áldozatkész és jól felkészült tanári kar, jól felszerelt iskolák, megfelelő anyagi támogatás, hozzáférhető kollégiumi ellátás a jelentős iskolaközpontokban és szórványközpontokban, hatékony diáksegélyezés és önsegélyezési rendszer, amely tanulásra ösztönzi a diákságot. A felsoroltak egy része megadatott, de átgondolt, cselekvőképes szakmai rendszerről korántsem beszélhetünk. Enélkül viszont az ürményházi tanítónő jóslata könnyen beigazolódhat.
