A Szirmai Károly Irodalmi Díjat pénteken este adták át Verbászon Bordás Győzőnek, aki Az Úr órája című kötetével érdemelte ki a rangos elismerést, azzal a művével, melynek immár második kiadása is szinte elfogyott.
„A novellákat és irodalmi jegyzeteket tartalmazó könyve mind megformáltságában, mind tartalmában a letisztult elbeszélésmód és nyelvhasználat példaműve” – indokolta a bírálóbizottság (Bányai János elnök, Csorba Béla és Németh István). Ez alkalomból kérdeztük a díjazottat, aki a Forum Könyvkiadó vezető személyisége, több kötet szerzője, a vajdasági magyar irodalmi élet jelentős szereplője.
* Sok éve szervezi a Szirmai-díj átadását Verbászon és Temerinben, ezúttal azonban a díjazott oldalán áll. Miben látja a díj jelentőségét?
– Annak idején ifjú titánként magam is szervezője voltam a díj megalapításának, mert akkor, a Híd Irodalmi Díjon kívül nem létezett más, az irodalmi munkát serkentő stimuláció. Mára, lehet, hogy már át is estünk a ló másik oldalára. De számomra ez sem okoz gondot. Legyenek díjak, csak tartsuk, tartsák szem előtt a minőséget! Ilyen szempontból a Szirmai-(novellisztikáért kijáró) díjat, megítélésem szerint, nem érte bírálat. Évi váltakozással magyar, illetve szerb nyelvű könyv érdemli ki az elismerést, magyar vonalon Németh István (kétszer), Brasnyó István, Gobby Fehér Gyula, Dudás Károly, Juhász Erzsébet, Herceg János, Tolnai Ottó, Lovas Ildikó, Kontra Ferenc..., szerb oldalon pedig Aleksandar Tišma, Boško Petrović, Pavle Ugrinov, Vida Ognjenović, stb. érdemelte ki. A díj jelentősége abban van, hogy értékeljük az életműveket, s fedezzük fel a leendőket. A díjazottak mellé állni, most már kicsit „öreg”, hatvanévesként, megtiszteltetés. Egy díjnak nem lehet nem örülni, viszont elgondolkoztat, tudom-e igazolni a jövőben is.
* Először részesül Szirmai-díjban. Hányadik kötetét veheti kézbe az olvasó, és mennyire rendhagyó ez a kiadvány a korábbiakhoz képest?
– Ha szigorúan vesszük a kimondottan szerzői köteteket, akkor úgy látom, a hatodik. Beleszámítva a társszerzőséggel készülteket, fordításban megjelentet, akkor a tizediknél is tarthatok, de mindez talán nem is lényeges, azon felül, hogy remélem, némi folyamatosságot mutat. Talán közhelyként szoktuk emlegetni a rendhagyóságot. Mert, ha jobban belegondolunk, minden valamire való mű rendhagyó a maga módján. Három és fél évtizedes szerkesztői tapasztalatom mondatja ezt velem, hiszen egy könyv attól könyv, hogy meghatározó jegyei is vannak, melyek megkülönböztetik „minden más” műtől. Merem remélni, hogy minden új könyvem hoz valami többletet a régebbiekhez képest, legalábbis az eddig megjelent kritikusi reagálások ezt sugallják. Csak a legutóbbiból, Ilia Mihály szegedi professzornak, a határon túli magyar irodalom jó ismerőjének, a kecskeméti Forrásban megjelent méltatásából idézzek: „saját nemzetiségi irodalmi múltja, művészeti értékei, családtörténeti gazdag anyaga írásait kiemelik a lokális érdekességből és jó irodalmi anyaggá gyúrja az olvasó számára”. A dokumentálás szándéka regényeimben, és sok írásomban is jelen van, mert meggyőződésem, hogy mind egykori, mind mai korunkat is dokumentálni (is) kell. Irodalmi eszközökkel is. Ugyanilyen fontosnak tartom, hogy a nálunk már nagyon elhanyagolt tárca műfajban, napi dolgainkra is reagáljunk, mint ezt évtizedeken keresztül tette pl. Majtényi Mihály, Herceg János, Vukovics Géza... Egy ilyen meggondolásból gyűjtöttem kötetem egyharmadába tárcaszerű írásaimat is.
* Szirmai Károly abban a városkában fejtette ki munkássága java részét, ahol született, és ahol pénteken átvette a díjat. Mit jelent Önnek a szülőhely?
– Szirmai Károly – aki bejáratos volt kertészházunkba –, biztatására gimnazistaként kezdtem el írni, első novelláimat az akkori Ifjúságban Fehér Gyula közölte, majd, csakhamar, már 1966-ban a Hídban is publikáltam. Eleinte Szirmai látott el olvasnivalóval, tőle kaptam az első Szenteleky-, Kosztolányi-, Márai-könyveket. Azokat ajánlotta, akiket szeretett. S azután ki is kérdezett. Ő maga viszont már Kalangya-szerkesztő korában is szigorú ítész volt. Itt mondanám el, hogy – hallom –, a verbászi régi városháza múzeummá alakult, s itt Szirmai-szobát is berendeztek. A szülőhely számomra is nagyon fontos, hiszen honnan meríthetné az ember a legmélyebb élményeit, ha nem a szülőföldről. A családi ház, a maga fenséges kertjével, üvegházával, a szomszédságban levő Pechán-műterem, a Ferenc-csatorna a maga zsilipével, s mögötte a Telecska dombján e csatorna megépítőjének, Kiss Józsefnek a sírjával, amelynek obeliszkjén máig virít a rézgömb... Mindennek szinte szükségszerűen bele kellett épülnie az irodalmi szövegekbe, akárcsak a nagyszülői Feketicsnek is, az akkor még eléggé megkövesedett református világával.
