Hogyan lesz ostoba emberből ostobább, sőt annál is ostobább, ha hatalomhoz jut, teljesen világos. Amikor ugyanez történik egy okos és művelt emberrel, azt már nehezebben dolgozza fel az agy. Bár ilyesmire is van példa a történelemben, nem kevés. Úgy látszik, sokszor nemcsak a lakhelynek, de még a neveltetésnek és a műveltségnek sincs köze ahhoz, hogy ki mennyire hülye, elvetemült, vagy konfliktust provokáló politikus.
Mégis, kilencvenegy óta – eltekintve néhány reményteljes hónaptól –, sokáig ugyanúgy izgatott egy kérdés mint korábban, nevezetesen, hogy mennyit olvasnak a politikusok. Mármint szépirodalmat, azaz novellát, regényt, verset. Hogy újságot olvasnak, azt látom. Mi több, tapasztalom.
Mostanság újra fel-felötlik bennem ez a látszólag fölösleges kérdés. Annak ellenére, vagy éppen azért, mert ugyanebben az időszakban a kormányban és parlamentben, illetve a hatalomhoz közel álló körökben írók is előfordultak, akikről, ugyebár, nem feltételezné az ember, hogy tájékozatlanok, műveletlenek, hogy nem olvasták a világirodalom alapvető műveit, melyekben minden fontos benne foglaltatik: a szabadságról, a szeretetről, a jóságról, a toleranciáról és efféle nemes dolgokról – a gonosszal szemben. Nyilatkozataik, intézkedéseik, egész politizálásuk ugyanis teljesen másról tanúskodik, s ez különösen visszatetsző ebben a demokratikusnak mondott rendszerben.
Márpedig ha így van, és, sajnos, így van, akkor mit gondoljunk a többiekről? A legjobb esetben is, hogy félműveltek, noha ennek semmi jelentősége. Politikai színtéren nincs különbség művelt, félművelt vagy műveletlen között, más tulajdonságok és képességek kerülnek előtérbe. A baj akkor tetőzik, ha fikarcnyi erkölcs sem szorult beléjük, vagy ha a hatalmi érdekek függvényévé válnak. Ezeknek a figuráknak aztán rendezhetnek nemzetközi szemináriumokat orrvérzésig a politikai kultúráról, etikáról, erkölcsről.
Felvetődhet a kérdés, hogy kerül mindez egy tévérovatba. A válasz igen egyszerű. Valamikor, mondjuk a tizenhatodik században, az egyszerű nép legfeljebb festményen látta uralkodóit. Élőben soha. Talán nem is hiányoztak nekik, szenvedtek vagy éppen boldogultak a királyok és talpnyalóik látványa nélkül is. Nekünk meg itt vannak a parlamenti közvetítések, a seregnyi talk-show, az ilyen-olyan kerekasztal-beszélgetések; se szeri, se száma az effajta műsoroknak a szerbiai csatornákon (is). Pedig elvagyogatnánk nélkülük is. Tévé ki- vagy átkapcsolva, amikor megjelennek.
Csak az a fránya aggodalom ne lenne, hogy mi lesz holnap. Ez olyan erő, ami mégis a híradó meg az említett műsorok elé ültet bennünket. A munkanélkülit, a felnőttet, a fiatalt, a munkást, a parasztot, a kisebbségit...
