Versenyek korát éljük. Csakhogy a sport az egyetlen, ahol többé-kevésbé egyértelmű a rangsor. A művészetben végképp lehetetlennek tűnik meghatározni, ki a jobb, vagy a legjobb. Leonardo vagy Michelangelo? Bach vagy Mozart? Csacsiság ezen morfondírozni.
A verseny határozza meg a tévéstúdiók műsorrácsát is, amit a nézettségi mutatók alapján igyekeznek összeállítani. Agatha Christie bizonyosan örökzöldnek számít, hiszen a műveiből készült filmek évtizedek óta hol itt, hol ott bukkannak fel. Érdekes, hogy kereskedelmi csatornákon ritkán látjuk őket, s ez arra utal, hogy mégsem teljesítenek olyan jól azokon a bizonyos nézettségi mutatókon. Ennek ellenére én jól el vagyok velük. Különösen, ha az egyéb kínálat kimerül különféle celebekben és vacsorácskákban. Pedig még csak azt sem mondhatom magamról, hogy rajongója lennék a kriminek, vagy koronázatlan királynőjének, de biztos, hogy ezek a filmek megteremtik a kellő feszültséget, ami a néző figyelmét elragadja. Christie egyike azon krimiíróknak, akinek akár többször is el lehet olvasni a könyveit. Előszörre elsodor a cselekmény, a rejtély. Másodszorra felfigyelsz a részletekre, az apró finomságokra, a néhány vonással is életre keltett karakterekre, az angol vidéki élet szépségeire és csúnyaságaira. Harmadszorra pedig a megnyugtató, meleg, jó érzést keresed, mint a kisgyerek, amikor a sokszor hallott mesét követeli.
Ha pedig már szinte fejből tudod az Orient-express vagy az Öt kismalac történetét, jöhetnek a filmek. S ezekből aztán rengeteg van. A tévécsatornák leginkább a kiváló Poirot-, és a Miss Marple-sorozatot tűzik műsorra. Ez utóbbinak új változatát nemrégiben sugározta az m1. Kicsit meglepődtem Miss Marple új megjelenítésén, hiszen a zseniális vénkisasszony ebben a sorozatban nem egy ápolt, rózsaszín arcú, ősz kontyú, kedves idős hölgy – ahogyan „megismertük” –, hanem törékeny, jelentéktelen külsejű, kissé bohó, vén asszonyka.
De miért tér vissza újra meg újra az Agatha Christie-féle krimi a képernyőre, amikor vannak sokkal izgalmasabb, keményebb, felkavaróbb, a mai világhoz közelebb álló bűnügyi történetek? Talán azért, mert olyan „rendes kis” gyilkosságok vannak bennük. A férj megmérgezi a feleségét, mert beleszeretett a nevelőnőbe, az örökös lelövi az örökhagyót, nehogy másra írassa a vagyont, elteszik láb alól a szobalányt, mert zsarolt – a dolgok nagyjából a helyükön vannak. Nincsenek őrült diákok, téveszmés perverzek, gyermek- és anyagyilkosok, a világon bosszút álló terroristák, mint a friss keltezésűekben. Nem ömlik literszámra a vér, de vannak furfangosan kitalált rejtélyek, amelyek érdeklődéssel, de kellő távolságtartással olvashatók-nézhetők, s utána nyugodt lesz az álmunk.
Hogy semmi közük a való élethez? Éppen ez a jó bennük!
