Fennállásának 35. évfordulóját ünnepli idén az Újvidéki Színház. Nem kis kor, nem is túl nagy. A születésnapi hét még javában tart, kedden, 27-én 19 órakor rendezik meg az ünnepi születésnapi estet, ami hagyományosan előadástemetéssel jár. Idén ez a megtiszteltetés az Orfeumnak jár ki.
Az évforduló – akár az ember életében a születésnap –, jó alkalom arra, hogy a tükörbe nézzünk. Hogyan láthatnak kívülről, és hogyan érezzük magunkat belülről? Ezzel a két kérdéssel fordultunk László Sándor színészhez, rendezőhöz, az Újvidéki Színház többéves vezetőjéhez, a Művészeti Akadémia tanárához.
Kívülről? A boldog időkben, a valamikori nagy Jugoszlávia legismertebb nevei nagyon szívesen jöttek ide dolgozni. Értem ez alatt a rendezőket, a jelmez-, a díszlettervezőket, másokat. Rang volt valamikor itt dolgozni. Főiskolás koromból emlékszem erre, amikor Harag György, Ljubomir Draškić, Babarczy László, és egy sor nagy név volt a repertoáron, ami azt bizonyítja, hogy nagyon jó híre volt a színháznak. Azt hiszem ereje teljében volt ez a színház, amikor Romhányi Ibi, Fejes György, Soltis Lajos, Bicskei István, Venczel Valentin, Ábrahám Irén, és mások alkották a társulat gerincét, és úgy tűnt, hogy ennél már nem lehet jobb, nincs hova tovább. Remek előadások születtek, és sokfelé emlegették ezt a színházat példaként, bárhol megfordult Bécstől kezdve Budapesten át egészen Tuniszig. Úgy tűnt, hogy lesz egy kis pangás, visszaesés, hiszen a háború beleszólt mindannyiunk életébe, a színházéba is. Eltűnt a középgeneráció szinte teljesen, és mégsem a papírforma vált be, mert a színház nem ment tönkre. Nem mondhatom, hogy nem érezte meg a hiányt, de meglehetősen gyorsan felszívódott a probléma, felszívták azok az emberek, akik a színház köré csoportosultak, és újra felfelé ívelő pályára állt. Ha az utóbbi tíz évet nézzük – külső szemmel –, megint ott tartunk, hogy nagyon szívesen jönnek ide elismert művészek dolgozni, s ez nekem arról árulkodik, hogy az Újvidéki Színház egy olyan színvonalat képvisel, amivel ezek a nagy művészek szívesen azonosulnak, illetve adják hozzá önmagukat. Aztán nem hallgathatom el, hogy az utóbbi tíz évben eredményesen mutatkozott be a színház, ahol csak megfordult. Mi ennek a városnak mindig a jó hírét visszük. Pozitív visszajelzéseink vannak Belgrádból, Užicéből, nagyon jó véleményt formáltak rólunk Kolozsváron, Bukarestben, Temesváron, és hát Budapesten, Kisvárdán is. Tudnak rólunk a világban, és jó véleménnyel van rólunk a szakma és a közönség is. Ami igazán fontos számunkra, az a közönség. A vajdasági magyar közönséget illetően el kell mondanom, hogy meglepően nagy az érdeklődés, szinte több a nem újvidéki a közönség soraiban, mint az idevalósi. Ezzel nem azt mondom, hogy az újvidéki közönség nem érdeklődik, hanem azt, hogy többet érdemelnénk a székvárosi magyarságtól. Viszont rendszeresen vannak nézőink Magyarkanizsáról, Zentáról, Szabadkáról, Topolyáról, Óbecséről, Nagybecskerekről. Vállalják a viszontagságos utazást, és ez számomra azt jelenti, hogy szívesen járnak ide. Nem hagyható szó nélkül a szerb ajkú közönség, de a szerb nyelvű média élénk érdeklődése sem irántunk.
Nem gondolom, hogy az évforduló, a 35 év szolgáltat okot arra, hogy mindezt – esetleg fellengzős benyomást keltve –, felsoroljam. Amit elmondtam, nem légből kapott, hanem megalapozott állítás.
Belülről? Mi az, ami ezt a maroknyi embert összetartja, és újra előre lendíti? Sokszor törtem ezen a fejem. Nyilván egyfajta szellemiség kell ahhoz, hogy a pozitív energia működni tudjon. Nyilván ennek az ötvenegynéhány embernek az energiája és a szellemisége nélkül ezek az erők kevesek lennének. Fontos az, hogy ez a színház a legnehezebb pillanatokban is talpon maradt, nem ereszkedett térdre, akár bombáztak bennünket, akár volt közönségünk, akár nem. Valahogyan mindig tudtunk előrefelé nézni, és a holnapra, holnaputánra gondolni, nemcsak a pillanatnyi nehézségekkel foglalkozni. Mert a színház is egy napi taposómalom, ahol pénzgondokkal, a napi teendőkkel kell valamennyiünknek megküzdeni, és ezentúl olyan létkérdések is a fejünk felett lebegnek, hogy ebben a térségben meddig létezhetünk. Meddig igényli a vajdasági közönség a magyar színjátszást? Úgy érzem, hogy mindig megküzdöttünk a gondokkal, mert nem egy befelé forduló, önromboló társulat vagyunk, hanem egy nagyon életképes társaság. Tudunk együtt gondolkodni, nyitottak vagyunk, befogadók, és adni képesek. Néha hajlamos vagyok azt hinni, hogy ez a színház nem önmagáról szól, hanem kicsiben megtestesíti a hányatott sorsú vajdasági magyarságot. Bármennyire úgy tűnik, hogy borúlátóak vagyunk, ez nem így van. Ha így lenne, akkor nem tudtuk volna kitermelni ezt a színházat – a Vajdaság minden részéről érkező sok tehetséges fiatallal, akik nálunk tanulják a szakmát –, és egy csomó más történetet sem, így úgy érzem, hogy van jövőnk, a színháznak is, a vajdasági magyarságnak is. Nem mondhatom, hogy nem tudnánk jobban tenni a dolgainkat, de én nem vagyok elkeseredve attól, ha valami nem sikerül. Mert fontos a szándék, az akarat, és ez a mai napig megvan az itt dolgozó emberekben.
Az Újvidéki Színház 1973-ban alakult. Életre hívásának kiemelt szempontja volt, hogy a jugoszláviai magyarság színházi élete és kultúrája egy kifejezetten modern színházzal gazdagodjon. Dürrenmatt, Bernard Shaw, Peter Weis, Mrozek, Ionesco voltak az állandó szerzők. Harag György öt darabot rendezett, jelentősen hozzájárulva a színház új arculatának megteremtéséhez. A hetvenes évek közepén megalakult a Színművészeti Akadémia magyar tagozata is, s a szoros együttműködés által az Újvidéki Színház a délvidéki magyar színművészet központjává, alkotóműhelyévé vált.
