Mit is ünneplünk a Magyar Kultúra Napján? Mi is az a magyar kultúra? Mint sejtettem, többen igencsak döbbenten állnak a kérdés előtt, nem tudják kapásból a megfelelő választ. De ha úgy kezdjük, hogy megcsodálta-e már a honfoglalás kori ezüstös tarsolylemezeket, emlékszik-e az Ómagyar Mária-siralom néhány sorára, látott-e ügyes parasztemberek által készített mángorlókat, volt-e a dédapjának cifraszűrje, hímzett ködmöne, vagy dédanyjának tulipános ládája, takaros népviselete, tudja-e, hogy Bartók Béla legalább 40 000 eredeti népdalt gyűjtött össze, látta-e esetleg a Lánchidat, a bácsi várromot, a Gyöngyösbokréta felvonulóit, járt-e a magyarkanizsai Nagy József Regionális Kreatív Műhelyben… akkor már közelebb kerülünk a válaszhoz. Ha mindezek a kultúrjavak nem is állnak közel hozzánk, azért tudjuk, hogy megkerülhetetlenek, hogy mindez a miénk, anyagi és szellemi kultúránk része, amire vigyáznunk kell, amit tovább kell adnunk.
Kultúránk része a Himnusz – A magyar nép zivataros századaiból költemény is, melyet korának egyik legműveltebb egyénisége, Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én fejezett be, minek emlékére 1989-től ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját a világ minden táján. Jó nap ez a mai arra, hogy emlékeztessünk Erkel Ferenc születésének 200. évfordulójára, és arra a nagyszerű zeneszerzőre, aki megzenésítette himnuszunkat. De jó nap ez arra is, hogy Kányádi Sándor erdélyi költőt idézzük, aki épp egy hete a kultúra napjának vajdasági központi ünnepségén, Zentán arra a kérdésre kereste a választ, hogy mi a nemzet célja, amit aztán meg is válaszolt: az, hogy a magyar nyelvet továbbvigye a legvégső határokig, mert az ország határa ott van, ahol az utolsó emberpár él, akik magyarul beszélnek egymással. És hogyan őrizheti nyelvét, kultúráját egy nemzet? Erre is egyszerű, világos feleletet adott: kitartó, folyamatos, minőségi munkával az élet bármely területén, a határon innen és túl.
A válaszok tehát adottak. De kell-e Kölcsey, vagy egyáltalán a kultúra, és annak magyar sajátosságai azoknak, akik egzisztenciális gondokkal küszködnek, akik olyan országban élnek, amely a kultúrára szégyenteljesen keveset szán, az ország költségvetéséből a minimálisnak számító két százalék helyett már a néhány évvel ezelőtti 0,88 százalékot sem. Ráadásul azt a keveset sem használja célszerűen, mert egy-egy méregdrága Sting-, Eros Ramazotti-, Goran Bregović-koncert, vagy Andy Warhol-kiállítás rövidéletű csillagfénye nyomán csupán a silány tömegkultúrát kínálja fel, miközben a sorainkban fellelhető potenciálok, értékek elsorvadnak. Ha így a többségi nemzet, akkor hol tarthat a kisebbség Szerbiában? Mire ment volna a magyarság az elmúlt években az anyaország eszmei-anyagi támogatása nélkül? Lenne-e központi művelődési intézetünk, könyvkiadásunk, sok-sok felújított művelődési házunk, anyanyelvápolás a szórványban, a nyelvi szigeteken, vagy akár ennyi magyar nyelven tanuló diák? Aligha. Különösen ebben a kusza kultúraköziségben, amiben a vajdasági magyarok élnek: beleágyazódunk az anyaországi kultúrába, kötődünk a többségi, de valamelyest a körülöttünk élő kisebbségi nemzetek kulturájához is, miközben odatartozunk a nagy nemzetközi, globális kulturális áramkörhöz. Követni tudjuk-e a kor kihívásait, úgy, hogy Himnuszunkhoz is hűek maradjunk, de együtt lépkedjünk a világgal, úgy, hogy regionális jegyeinket magunkon hordozva legyünk a globális kultúra részei?
Ha intézményeinket nézzük, lemaradtunk. A könyv- és lapkiadás takaréklángon, az iskolákban fogyatkozó diáklétszám, a felsőoktatásban továbbra is kevés hallgató, az önálló vajdasági magyar egyetemnek híre-hamva sincs, mint arról az utóbbi napokban többször is cikkeztünk. Ha a népességi mutatókat nézzük, ugyancsak lemaradtunk. Mint annyi minden másban. De nem mindenben. Egy példát említenék csak, szintén a közelmúltból: az Őseink zenéje rendezvényt Szenttamáson, ami újabb bizonyítéka annak, hogy igenis megvan bennünk – az összetartozás igényén túl – a népzene és néptánc szeretete, a zenészekben, táncosokban pedig a magas fokú tudás és előadóképesség is. S ez nagyon jó. Mint Kányádi Zentán mondta: semmi sincs veszve, amíg a lehető legjobban végezzük munkánkat, bármit is csinálunk.
