Nemigen értem, minek 24 órás műsor egy tévécsatornának, ha jórészt ismétlésekkel tudja megtölteni. Néha talán kötelező, mert ki kell tölteni az egész napot, néha pénz híján nincs gyártás, tehát jöhet a röpríz. Ki tudja, milyen kényszerhelyzetek állnak elő, a nézőt azonban ez nemigen hatja meg. Kegyetlen. Mindig újat akar.
Csakhogy arról értesülök 2009. január 27-én, hogy a magyar gasztronómia éve van, hogy II. János Pál pápa épp találkozott Bill Clinton amerikai elnökkel, hogy Ibrahim Rugova, a rugalmas kosovói albán vezető a békés politikai megoldást tartja előnyösnek Prishtina és Belgrád számára! Pedig nem ültem időgépbe, nem is öntöttem fel a garatra, csupán a Duna II. Autonómia csatorna szólt csendesen. Merthogy pontosan tíz évvel ezelőtti híradót ismételnek hat órakor. Jól átvertek a gasztronómiával, a pápa említésekor már felkaptam a fejem, és a vizuális megjelenítésről (képernyőben képernyő) gyorsan rájöttem, hogy ez az a számomra érthetetlen ismétlés, amivel már többször találkoztam. De kit is érdekelhet egy csaknem teljes híradó tíz évvel később? Még jó, hogy az időjárás-előrejelzést kivágják! Nagyon rá kell érnie annak, aki ezt nézi. Vagy csak én nem értem a csíziót?
Ugyanakkor a Duna Televízió az, mely az m2 mellett leginkább vállalkozik az igazán értelmes filmek bemutatására a magyar televíziózás egén. Igaz késő este, amikor már csak az elszántabbak tévéznek.
Eddig is tudtuk, hogy korunk egyik botrányköve a Kuba csücskén fekvő amerikai támaszpont, a Guantánamo, ahol extrém testi-lelki kínzásoknak vetik alá a foglyokat, de egészen más látni is azt. A Guantánamo film megnézése után alaposan megcsappan az együttérzés, melyet a nagy Amerika 2001. szeptember 11-én megszerzett. Viszont igazán reménykeltő, hogy az új elnök, Obama első intézkedései között rendelte el bezárását, s ez igazolja azokat az elvárásokat, melyeket iránta táplál a világ. Visszakanyarodva a filmhez, a négy Pakisztánba induló angliai muszlim fiatal afganisztáni „kalandjaihoz”: egy hihetetlen, de elképzelhető, sőt megtörtént eseménnyel találkozunk. A négy srác kalandvágya feltámad: átruccannak Afganisztánba, megnézni a háborút „turistaszemmel”. Beszippantja őket a káosz, egyikük eltűnik (mint később megtudjuk, örökre). Miközben a többiek barátjukat keresik, a tálibellenes katonák elfogják, majd átadják őket az amerikaiaknak. A guantánamói fogolytáborban folytatódik a két és fél évig tartó rémálmuk. Hiába állítják, hogy ártatlanok, amerikai kihallgatóik terrorizmussal vádolják őket, rendszeres testi-lelki kínzással gyötrik őket, akiknek az a bűne, hogy rosszkor voltak rossz helyen. A véletlennek köszönhető, hogy egy angliai rendőrségi ügy alibit szolgáltat nekik. Végül, 2004 tavaszán, bocsánatkérés nélkül elengedik őket.
A történet interjúk, archív felvételek segítségével és a megpróbáltatások újrajátszásával elevenedik meg. A 2006-ban készült angol dokumentumdráma rengeteg díjat nyert tárgyilagos hangvétele, és üzenete miatt: nem lehetünk egyszerre demokraták és fogolykínzók, nincs két világ, nincs kétféle mérce, a cél nem szentesíti az eszközt. Sem Amerika, sem más ország esetében.
