Végül is mindenrő1 le lehet szokni. Minden káros szenvedélyről. A kávéról, cigarettáról, alkoholról, kábítószerről. „Csak” az egyénen múlik, vagyis akarat és önuralom kérdése az egész. De vajon le lehet-e szokni a televízióról?
Le. Vallják legalábbis az Egyesült Államokban, ahol egyre növekszik a tévémentes Amerikáért nevű mozgalom, immáron többmilliós tábora van. Ezek az emberek azóta sokat beszélgetnek – a gyerekekkel is –, utazgatnak, sétálnak, társaságba járnak, fellendült az amatőr művészeti mozgalom, a házaspárok meg rájöttek, hogy az ágyban mást is lehet csinálni, mint tévét nézni és aludni. Nem tudom nem látni e mozgalomban azt a szándékot – célt –, hogy az ember szeretne visszajutni önmagához. Teljesen mellékes az indíték, hogy sokan unják már a televíziót, avagy a statisztika rémisztette meg őket. Eszerint egy átlag amerikai, aki megéri a hetvenöt évet, tizenegy esztendőt tölt a képernyő előtt. A lényeg, hogy egy olyan fogságból akarnak szabadulni a tévémentes Amerikáért agitálók, amely nemcsak hogy érzelmi-gondolati uniformisba öltöztette őket, hanem megváltoztatta magatartásukat, napi tevékenységrendszerüket, rádöbbentek például arra, hogy partneri kapcsolataikban a „doboz” által kínált minták szerint viselkednek.
Nagy felismerés ez.
Ám hogy a szándékból nem lesz egykönnyen valóság, az biztos. Hollywood, valamint az egész amerikai televíziós szórakoztatóipar is csak mosolyog a kezdeményezésen, ha egyáltalán odafigyeltek rá. Jól tudják, a tévével is már csak úgy van a gyarló ember, mint a fogyókúrával. Hiába lakozik ott egy-egy elhízott alakban egy soványabb, karcsúbb változat, legtöbbször mégsem fog előjönni, mert ahhoz okosabban kellene élni, ésszerűbben táplálkozni, többet mozogni. Ennek ellenére nem árt elgondolkoznunk az említett mozgalom törekvésén nekünk sem erre keleten. Merthogy a szokásaink nagyon is idomultak a tengerentúlihoz, előbb-utóbb minden rosszat átveszünk tőlük, ez valamikor nagyon régen a krumplibogárral kezdődött, és tart még ma is. Azóta nagyon sok krumplit megettünk, sok mindenre rájöttünk, de még mindig meglepnek bennünket. Például egy, a közelmúltban készült felmérés szerint az átlagos szigetországi családokban az 5–7 éves korosztály harmadának már saját televíziója van. Nem csoda tehát, hogy a felállított diagnózis szerint a kisfiúk mintegy negyede, a kislányoknak pedig 13 százaléka küzd olyan beszédtanulási gondokkal, amit a mértéktelen tévénézés váltott ki. Az állandóan sugárzó készülék keltette hangzavarban ugyanis a gyerek képtelen elsajátítani a helyes, tagolt beszédet. A beszédtanításra a mai hipermodern korunkban is változatlanul a szülő, illetve a pedagógus a legalkalmasabb, mert az élő hangnak, a beszélő arcának és arckifejezésének egyaránt fontos szerepe van a beszédtanulásban.
És pont ezen a helyen beszélünk a tévé káros hatásáról? Igen, mert ezeket a tényeket tényleg szem előtt kell tartani. Az elrémisztés nem titkolt szándékával még valami: tudja-e, hogy tizennyolc éves koráig egy szorgalmas tévénéző hány gyilkosság szemtanúja lesz a televíziónak köszönhetően? Legalább 18 000-nek!
