Akció és reakció. Mindkettő feszültségek hordozója és teremtője, különösen, ha nem a tolerancia, a megbékélés, a kompromisszumkészség szelleme hatja át. Igen, ez az alapvető fizikai törvény a szerbiai parlament üléséről gyakran eszünkbe juthat. Nemcsak akkor, ha pofonok csattannak, vagy szitkok, poharak röpködnek a levegőben, hanem akkor is, ha lerövidítik az ülést a tisztelt honatyák, mert a tévéközvetítés is rövidült. Ezt tették néhány napja. Ha pedig nincs közönség, nincs cirkusz sem! Vagyis: akció-reakció.
Ezek után egyesek azzal vádolták meg az állami, a nemzeti televízió vezetőjét, Aleksandar Tijanićot, hogy a képviselőház urává lépett elő, rajta múlik, hogy mennyit „dolgoznak” a képviselők. Mások ugyanakkor épp a kitartó képviselőházi közvetítések miatt marasztalják el a tévéház vezetőjét, mivel fontos sportközvetítések maradnak el ama gyakori fővárosi esemény miatt. Nem hinném, hogy akkora hatalma lenne az elhíresült Tijanićnak, mármint, hogy ő határozná meg a köztiszteletet egyre kevésbé élvező ház munkamenetét, a képviselőházi ülés közvetítése egyfajta vis maior az állami tévé számára, amiről maga a képviselőház döntött. Egy pici probléma azért mégis van. Jelesül az, hogy minden ami a médiumban, esetünkben a képernyőn megjelenik, példát mutat, hat az egyénre, kortól függetlenül hat minden nézőre.
Feszültségforrás vagy feszültségoldó? Korántsem mindegy.
De nemcsak a parlament kínálja a viselkedni nemigen tudó csodabogarakat, hanem számos csatorna számos műsora. Láttam már hölgyet, aki bugyikat gyűjt, és meg is mutatja őket: magán; férfit, aki Robin Hoodot játszva éli életét, állatkínzókat, és kínjukban visító-hörgő állatokat. De, hajléktalant, út menti prostituáltat, kábítószerest, guberálót, menthetetlen alkoholistát... A kereskedelmi tévék egyenesen harapnak arra, ami eltér a normálistól.
És akkor csodálkozunk, hogy a gyerekek egymást, tanáraikat, szüleiket, de főleg a maguknál gyengébbeket bántalmazzák: pszichikailag, fizikailag, mindegy. Hogy a családi erőszak, a rablások, a gyilkosságok „reneszánszukat” élik. Mindez csupán reakció. Reakció az abszurd határát súroló életvitelre, társadalomra. Sajnos, ehhez az őrjítő helyzethez a tévé is alaposan hozzájárul. Még akkor is, ha kimutatások jelzik, az emberek igencsak fenntartással fogadják a tévében látottakat. Az európaiak mindössze egyötöde bízik meg a híradókban, majdnem harmaduk pedig biztos abban, hogy néha vagy rendszeresen megtévesztik. Kelet felé haladva az emberek egyre szkeptikusabbak: Magyarországon például a tévénézők 38 százaléka gondolja úgy, hogy amit a híradókban lát, az néha vagy sohasem igaz. Ennek ismeretében jogosan merül fel a kérdés, akkor miért tévézünk nap mint nap, ha nem hisszük el azt, amit tálalnak nekünk. Pedig a tévénézők mintegy felét az informálódás igénye ülteti a tévé elé – mutatja egy másik kimutatás. Bizony ebben a kérdésben nemigen ismerek rá az akció-reakció törvényszerűségére. A tévére, mint feszültségforrásra annál inkább. Netán erre lenne szükségünk?
