Reggel az első dolgom, hogy bekapcsolom a csaknem nagykorú hifimet. Még mindig működik, igaz, hogy kicsit könyörögni kell, hogy a basszus is szóljon, és közös erőkkel elérjük a megfelelő hangerőt, de nem akarok megválni tőle. A reggeli órákon kívül késő délután szoktam még rádiót hallgatni – általában ilyenkor készül a másnapi ebéd, s közben jó, ha muzsika megy a háttérben.
Az a muzsika azonban nem mindegy, hogy milyen, viszont előfordul, hogy egy-egy műsort azért hallgatok végig, hogy közben úgymond szociológiai elemzéseket végezhessek, ámuldozhassak, majd újra meg újra feltegyem magamnak a kérdéseket: az emberek valóban nem érzik a hallgatható és hallgathatatlan közötti különbséget? Milyen értékrenddel rendelkeznek a mai fiatalok? Nem igénylik, hogy mondjon is valamit a dal, vagy netán ez a szint az, amit még megértenek?
Ezek a gondolatok szállnak meg minden alkalommal, amikor a délutáni konyhai sertepertélés közepette nem keresek másik rádióállomást, nem választok zenei ízlésemnek megfelelő adót az interneten, hanem a Pannon Rádió délutáni kívánságműsorát, a Hangárt hallgatom. Valóban semmi bajom nem lenne a műsorral, ha a hallgatók többsége nem az igénytelen külföldi és a még igénytelenebb magyar előadók közül válogatna. A műsorvezető(k) jó(k) (Bödő Róbert – kifejezetten kellemes hang, tapasztalt rádiós, illetve Zvekán Péter – a lazább, viccesebb, szórakoztatóbb műsorvezető), s egy kívánságműsorhoz igazából nem is kellene más, hiszen a zenét maga a hallgató válogatja.
Ritkán fordul elő, hogy ezekbe a kívánságműsorokba belopja magát egy-egy, nem kérészéletű előadó, vagy egy-egy elismert magyar vagy nem magyar énekes, együttes. Hiszen az, aki a minőségesebb zene mellett teszi le a voksát, általában nem (csak) rádiót hallgat, s végképp nem kívánságműsor mellett tölti az idejét. A kívánságműsor hallgatója azonban nagyon úgy tűnik a mai szórakoztató zene, a „diszkóslágerek”, SP-k, Fluor Tomik, Lolák fogyasztója. Amellett, hogy ezeknek a daloknak a zeneszerzői sem erőltették meg magukat, a szövegíróik a józan ész határainak súrolásában értek el sikereket. Például:
Unom már, unom már, voltam így párszor.
Unom már a folytonos magányt.
Unom már, unom már, beszélnék másról,
Hiszen mindent láttam már.
Hiszen mindent láttam már... (SP (1988-ban született) Unom már című száma).
Vagy: Akkor most kapcsolj rá...és Adj gázt! Adj gázt! Jöjjön az őrület, a nagy láz, nagy láz.
Legyen a maximum a padló, ami jó. (Lola: Adj gázt!)
Végül: A pink cadillac, Szívügyileg, Bevallom, lelkemen gázol át! Jön a pink cadillac, És ráz a hideg,
Annyira bírom barbie babát! (United, Pink Cadillec).
Nem gondolom, hogy bárki elgondolkodott volna, vagy komolyan vette volna ezeknek az előadóknak a mondanivalóját, mert akárhogy is szemléljük, van mondanivalójuk, csak azt silány módon teszik. Úgy, olyan mélységeket érintve, mint amilyen a lelki világuk.
Érthető azonban, hogy a rádiók elsősorban olyan zenét válogatnak, amelyeknek köszönhetően a többség nem keres más adót, hanem az ő hűséges hallgatójuk marad. Talán, ha fokozatosan egy-két olyan előadó dalát is becsempészik a többi közé, aki már letett valamit az asztalra, előbb-utóbb a minőség iránt nagyobb érdeklődés mutatkozik.
