Kollégánk H. Z. Enikő halálára
Mindig csak öt perc hiányzik. Öt perc lapzártáig, öt perc műsorkezdésig vagy ahhoz, hogy megálljunk, hogy hamisítatlan önmagunkkal találkozzunk, hogy elcsendesedjünk és a teljesség reményében önmagunktól elindulhassunk. Öt perc hiányzik hófúvásban, zimankóban is, hogy megérkezzünk. Öt percen innen még van elképzelésünk az öt percen túliról. Még van remény. Öt percen túl már remények nélkül szabadok vagyunk, szabadok leszünk. Vagy csak reméljük? Kedves Kolléganő, most, hogy a keskeny pallón már átlépett, megerősítheti reményeinket, azt, hogy minden más, mint hittük, hinni szerettük volna. Tudja, mi még reményeink rabjai vagyunk. Azt hirdetjük. Egy ideig. Most, hogy haláláról beszélünk, Önről emlékezünk, egy kissé mesterkéltek vagyunk. Megérti. Nem lehet a halálról úgy beszélni, hogy közhelyeket ne mondjunk, vagy írjunk. Talán ezért keresgél az ember mondatok, szavak között és szerencsés, ha talál olyat, amely nem több mint öt perc csendben, magányosan és talán éppen ezért a mindenséggel.
Mindig egy kicsit jobb légy, mint szükséges!
Ez az, amit találtam, amit emlékére elmondhatok. Önmagunknak. Nekünk, itt maradottaknak. Mennyire egyszerű, mégis elérhetetlennek tűnő feladat áll a kiválasztott mondatban. Elérhetetlen, amíg a jóságot, a szeretetet, de a gyűlöletet és haragot is kamatozó világi mértékkel mérjük és éljük. Amíg jobbra, vagy balra állva keressük boldogulásunkat, gyarapodásunkat, végül békességünket. Elérhetetlen, amíg középre nem állunk, amíg magunkkal ki nem békülünk. Amíg a vélt vagy valós szülőhely diófája alatt el nem töltünk öt percet, amíg meg nem állunk önmagunkért, amíg el nem töltünk öt percet valakiért, öt percet bárkiért.
Kedves Kolléganő!
Hiszek abban, hogy már régen megtalálta önmagát, régen kibékült önmagával és nem a föléje nehezedő árnyak kevéske fényében kellett keresgélnie. Kell az, az öt perc, menet közben is, nem csak végóránkon, mert tisztában kell lennünk önmagunkkal, hogy bárkiről, bármiről is véleményt mondjunk, hogy írásainkat, mert a külvilág felé ez az egyetlen hiteles arcunk, nyugodt lélekkel aláírhassuk. S amikor aláírtuk, akkor az már önálló életet él. Viszi a szél rossz papírosként vagy jó emberek jó emlékeként. Viszi arcunkat is, amelyet távozóban sem vihetünk teljesen magunkkal, mert lenyomata másokban még sokáig él. És csak remélhetjük, hogy nem vesztegettük el olcsón saját arcunkat.
Kedves Kolléganő!
Adósa maradtam. Öt perccel, ami talán fél cigaretta, vagy még annyi sem, de mégis örökkévalóság, ha önmagára talál az ember. Adósa maradtam. Meg kell keresnem választott szülőhelyén azt a diófát, amely alatt ülve, korábbi, életről, halálról, végül is a boldogság kérdéséről folytatott szerkesztőségi beszélgetéseinkre emlékezve a következő sms-t írta 2009. augusztus 20-án, szent István napján, búcsúkor: Ülök a diófa alatt... Majd ülök 5 percet maga helyett is. Üdv. E.
Köszönöm! Nyugodjon a diófa alatt remélt békességben, amellyel, hiszem, a teremtő körüljárja.
