Ha valaki egyszer veszi a fáradtságot és összeszámolja, hány amerikai filmet adnak évente a tévécsatornák, hát biztosan elborzad. Mindenesetre az összes sugárzott filmnek legalább a 85–90 százaléka a tengerentúlról való, és meglehetősen hasonlítanak egymásra. Üdítő kivételek például azok a sorozatok, melyek az amerikai élet másik oldalát mutatják meg. Az Esküdt ellenségek, a Különleges ügyosztály, a Családjogi esetek, a Nyomtalanul vagy a kórházsorozatok rengeteg szociális problémát vetnek fel. De – bármennyire is üdítőek – mégis egy más világ mindennapjaival foglalkoznak.
Sokkal inkább közel kellene álljanak hozzánk az e térségben készült sorozatok, és nyilván nem is kellene feltételes módban beszélnem, hiszen ha jómagam nem is váltam sohasem a Jóban Rosszbannak, a Barátok köztnek a rajongójává, azért a különböző nézettségi vizsgálatok azt mutatják, hogy több százezer olyan magyarországi néző van, aki minden este megnézi előbb az egyik, majd utána a másik sorozatot, és akkor a határon túli nézőkről még nem is szóltunk. Ha tudjuk, hogy ezek a sorozatok évek óta futnak, sejthetjük, hogy közönségük már függőségi viszonyban vannak kedvenc sorozathőseikkel. De ennek a függőségnek nem kell okvetlenül rossz előjelűnek lennie. Gondoljunk csak a sok-sok magányos, idős emberre, akik – különösen télvíz idején – házukba, lakásukba kényszerülnek, gyakran napokig szót sem váltanak senkivel.
Biztos vagyok benne, hogy nekik a sorozatok vagy egyáltalán a tévé, a rádió az egyetlen, a legfőbb kapcsolat a külvilággal. Nem kevés ember érezheti a sajátjának Berényiéket vagy Pongráczékat, velük él, velük lélegzik. Ha így nézünk a sorozatokra, és egyáltalán a televízióra, akkor nyilvánvaló előnyét, sőt társadalmi szerepét/jelentőségét is látjuk.
Ezen a szemüvegen keresztül nézve még a nyilvánvaló hibákat, mulasztásokat is könnyebben elnéznénk a tévéseknek, és nem bosszankodnánk, de nem is mosolyognánk az olyan közönséges bakikon sem, mint amilyenek a Halló, TV! vasárnapi kiadásának készítőit érték. Akkor sokkal „családiasabban” fogadnánk a tévedéseket is, egyszerűen elnéznénk, mint ahogyan – biztos vagyok benne –, az ilyen, társaságra kiéhezett tévénézők most is teszik. A többség azonban bosszankodik, vagy rosszabb esetben kárörvendve röhög, és a távirányító után nyúl. Mert teheti. Többnyelvűségünknek, földrajzi elhelyezkedésünknek köszönhetően sok külföldi csatorna között válogathatunk. Ha vennénk a fáradtságot, és összeszámolnánk a rendelkezésünkre álló csatornák számát, lehet, hogy szintúgy elborzadnánk, mint a tengerentúli filmprodukciók elterjedtségének méretein.
