Legmagasabb szakmai kitüntetéssel, életműdíjjal jutalmazta az újvidéki székhelyű Vajdasági Színháztörténeti Múzeum dr. Káich Katalin egyetemi tanárt, a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar dékánját, színház- és művelődéstörténészt. Az indoklás szerint Káich Katalin rendkívül sokat tett a vajdaság i magyar művelődéstörténet, ezen belül pedig gazdag színházi múltunk történetének feldolgozásáért. Forrásértékűek a zombori, a zentai, az újvidéki, és a nagybecskereki színjátszás történetét feldolgozó munkái, melyekkel még nem tekinthető befejezettnek a vajdasági színháztörténet kutatása, habár jelentős része biztos helyen van: könyvbe zárva.
– A szakma elismerése a legszebb, mert azt jelenti, hogy a kollégák nem irigykednek, hanem elismerik az elvégzett munkát, ezért ez a legnagyobb elismerés, amit kaphat az ember. Velem pontosan ez történt – nyilatkozta a kitüntetett a díj átvétele után, amikor kissé hosszabban is elbeszélgettünk vele.
• Az önmegvalósítás fontosságáról beszélt a díj átvételekor. Ezt hogyan éli meg?
– Az ember egy, két, vagy több feladattal születik a világra. Nagy szerencse az, hogy időben felismerjük, hogy mi az életfeladatunk. Én a legfiatalabb koromtól kezdődően borzalmasan érdeklődtem a múlt iránt. Nagy élményem volt az édesanyám könyvtárából például Rákóczi két kötetes könyve, nagyon szerettem barátnőm édesanyja meséit, történeteit a szülővárosom, Zombor múltjából. A történelmet is nagyon szerettem, és csak azért nem iratkoztam a történelmi tanszékre, mert attól féltem, hogy a II. világháborúra vonatkozó történelmi eseményekről sohasem tudnék jól vizsgázni, mert ezt a periódust nagyon rosszul adták elő abban az időben. Így kerültem a Magyar Tanszékre. Érdekes, hogy a sors tényleg megad az embernek mindent amire szüksége van ahhoz, hogy az életét kiteljesítse, hogy a feladatát elvégezze. Amikor befejeztem az egyetemet, történelmi levéltárba kerültem. Gyakorlatilag ott találkoztam először azzal a fantasztikus érzéssel, hogy mit jelent egy 150 évvel ezelőtt lepecsételt iratköteget felnyitni és megnézni, hogy mi van benne, faggatni a titkairól. Annyira megfertőződtem, hogy eldöntöttem, olyan dolgokkal foglalkozom, melyekről csak halvány tudomásunk van, gyakorlatilag fehér folt a művelődéstudományban. Aztán kaptam egy jugoszláv ösztöndíjat, és Magyarországon tudtam tovább tanulni, és akkor már egyértelműen a művelődéstörténet felé fordult a figyelmem. A kisdoktorátusomat készítve a színházi életre összpontosítottam, ugyanis felfedeztem a Széchényi Könyvtárban, hogy rengeteg XVIII-XIX. századi plakát van a gyűjteményükben a mi térségünkből. Ekkor készült el a zombori színháztörténeti munkám. Utána már sínen voltam, és visszatérve az akkori Hungarológiai Intézetben beindították a művelődéstörténeti projektumot, melynek a munkatársa lettem. Azon belül úgy éreztem, a kutatást úgy érdemes csinálni, ha egy témába beleássuk magunkat, és azt végigjárjuk. A színházat nagyon-nagyon szerettem, Magyarországon sok színészbarátra tettem szert, aztán férjhez mentem Bambach Róberthez, aki színházi rendező volt. A barátaim és a férjem ugyan a jelen színházát építették, de tőlük tanultam meg, hogy mi a színház lényege, és ha a múltat faggatom, mire kell odafigyelnem, mi a fontos. Gyakorlatilag én az élettől mindent megkaptam ahhoz, hogy színháztörténettel foglalkozzam, magam választhattam, és ez nagy szerencse.
• Főleg a XIX., és a XX. század eleji kor vajdasági színházi eseményeit követi nyomon, ez alapján milyennek látja térségünk színházi életét?
– Eddigi munkáim négy kötetben, és számtalan tanulmányban jelentek meg, és a kezdetektől fogva az 1920-as évekig öleli fel a vajdasági színjátszás történetét. Biztosan állíthatom, hogy a térségünkben élő nemzetek között a leggazdagabb színházi múltunk van. A német kultúra indította be a folyamatot, rögtön utána alakult ki a magyar színházi kultúra, s majdnem párhuzamosan vele a szerb. Ami a hitelességet illeti, a forrásértékű adatok megvannak, nem kell semmit belemagyarázni. Az is bizonyos, hogy egy ilyen munkánál összefüggésekben kell látni a dolgokat ahhoz, hogy megközelítőleg reálisan mutathassunk be egy-egy korszakot. A színház esetében ismerni kell az európai, a szélesebb térség idevágó történéseit, mert akkor tudjuk igazán meglátni az itteni értékeket. Ha az eddig elkészült színháztörténeteimet megnézzük, kiderül, hogy mi formálta a vajdasági magyar ember színházi ízlését, amennyiben kedvelte a színjátszást. És akkor választ kapunk például arra, hogy a két világháború között, amikor csak amatőr színjátszásunk volt, miért épp a népszínmű és az operett szerepelt 90 százalékban a repertoáron. Azért, mert a XIX. sz. második felétől kezdődően – amikor már majdhogynem naprakészen nyomon követhetjük a színjátszás alakulástörténetét Szabadkán, Zentán, Zomborban, Nagybecskereken vagy Újvidéken – , főleg a zenés darabokat, népszínműveket, operetteket tűzték műsorra, tehát a XX. század első felének közönsége jószerével a népszínművek hagyományán nőtt fel. Persze, klasszikus művek is szerepeltek a repertoáron, de nekünk az értékelésnél az egészet kell látnunk. Ha átfogó képet akarunk adni egy korról, akkor azt a szempontot kell szem előtt tartanunk, hogy műfajtól függetlenül csak jó és rossz színházi előadások születnek.
• Több évtizedes kutatómunka után is maradt fehér folt színháztörténetünkben. Mit kell még feldolgozni ahhoz, hogy kerek kép alakulhasson ki térségünk színházi világáról?
– Nagykikinda és Versec következik, pontosabban, már készül. Nyilván egy könyvben jelenik majd meg, mert sajnos nem lelhető fel annyi anyag, mint például Nagybecskerekről. Kutatni még kell, Budapesten, de a helybeli levéltárakban is, és számításaim szerint két-három év múlva megjelenhet a könyv e két városról. Azért csak ennyi idő múlva, mert a napnak 24 órája van, és az intézetvezetés mellett nehéz időt szakítani a kutatómunkára. Már alig várom, hogy úgy másfél év múlva nyugdíjba menjek, és teljes egészében a tudományos kutatómunkára és természetesen a tanításra fordíthassam az energiámat.
