Nincs kétségünk, hogy a média világa egyszerre csillogó és rejtélyes azok számára, akik csak a képernyőn keresztül figyelik, figyelhetik. Az sem véletlen, hogy a kommunikációs szakok évek óta a legnépszerűbbek közé tartoznak a főiskolákon, egyetemeken, a fiatalok jelentős részének eltökélt célja, hogy médiasztár legyen, bármit is jelent ez a kifejezés. Hogy milyen ez a világ belülről? Nyilván csak az tudja, aki benne van, de hogy jó és rossz oldala is van, az számunkra, laikusok számára is világos. Az viszont már nehezebben kiismerhető, hogy miért válnak egyesek egy ország számára ismertté, népszerűvé, „csillaggá”, amikor arra igazából semmilyen kvalitásuk nincs. Mondjuk egy Gáspár Laci. Jó múltkoriban lakatot tett a szájára, senkinek sem beszélt a válásáról, hogy azután egymillió forintért a Claudia-féle show-ban feltárja a „titkát”, vagyis kiteregesse a családi szennyest. Erre jó a bulvár, ami újra meg újra azt mutatja, hogy a pénz nagy úr. Főleg, ha kellően sok nulla van az első számjegy után.
Tény, hogy a bulvárlapoknak, bulvárműsoroknak is meg kell élniük, hajtja őket a kényszer, hogy állandóan újabb és újabb szenzációkat hajtsanak fel, hisz befogadóközönség van. De mivel óriási a konkurencia, valamint szenzáció sem akad minden napra, ezért az adott témákat kell hatalmasra feldagasztani, majd újra-, meg újrarágni, mindaddig, amíg már se íze, se bűze. Sorolhatnám a példákat napestig: sztár színésznőcske régmúlt anorexiájától kezdve a sztriptíztáncosnő szerelmi bújáig az ember nem tud olyan gyorsan a távkapcsoló után kapni, hogy valamiképp ne értesüljön a tévécsatornákat körbejáró témákról.
No, de mint tudjuk, ízlésekről és ízlésficamokról nincs értelme vitatkozni, kinek a pap, kinek a papné... Azért mégis előhozakodnék egy ellenpéldával: kedden láttam az Autonómián, bár tavaly decemberben mutatta be a Duna TV a 12 éves vak kisfiúról, Szabó Andrisról készített portréfilmjét. A kisfiú – lehet sajnálatos adottságaiból kifolyólag –, egészen más utat járt be a népszerűségi ranglétrán, mint a bulvárvilág hősei, hogy a kifejezésükkel éljek: a megasztárok.
Andris születése óta vak, torkában istenadta tehetséggel. Pici kora óta énekel, legszívesebben Máté Péter dalait hallgatja és énekli. Környezete természetesen felfigyelt rendkívüli adottságaira, és hamarosan az iskolai ünnepségek üde fénypontja lett, majd túlnőtt az iskolán. Faluünnepségekre, különféle rendezvényekre hívják, CD-i jelentek meg, Benkő Lászlónak hála, aki felkarolta. Egy kis „csillaggal” szembesültem, aki más utat jár, mint a hirtelen támadt sztárok. Ettől azonban még Andris karrierje is buktatókkal teli.Erdélyi János dokumentumfilmje empatikusan, felelősséggel vizsgálja, hogyan érvényesülhetnének elsősorban a kisfiú hosszú távú érdekei ebben a különös világban. Választ persze nem ad, mert nem adhat. A jövő kifürkészhetetlen, különösen egy vak kisfiú esetében. Még akkor is, ha Andris élete immár a zenének köszönhetően megalapozottnak látszik. Az egyórás dokumentumfilm azonban arra sarkall, hogy odafigyeljek további pályafutására. Vagyis, tartalmas kis portréfilm volt.
